Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám
Ha eddig bárhol, bármikor szó esett az írói szabadságról, az elmélkedők mindig úgy beszéltek, illetve írtak róla, mintha azt író és közönség egyaránt óhajtaná s csupán a felső hatalmak korlátozzák. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ha csak azt vesszük is figyelembe, hogy minden hatalom egyszersmind kifejezője valamely közösségi akaratnak, meg hogy a közösség, amelyből a «közönség» adódik, soha és sehol nem homogén, hanem ellentétes szándékokkal is telített, már akkor is ráeszmélhetünk arra, hogy az írói szabadságról, pontosabban annak korlátjairól való ismereteink bővítésre szorulnak.
A hibásan leegyszerűsítő közfelfogás szerint az írói szabadság teljességének útjában az államhatalom áll, megfelelő szerveivel, legláthatóbban a cenzorral, amikor ilyent alkalmaz. Nálunk cenzor nincs, tehát e szervek: rendőr, ügyész, a bíró. A közfelfogás is tud a kiadói és szerkesztői cenzuráról, de csak annyit, hogy a kiadó, illetve szerkesztő vigyáz, nehogy az író műve beleütközzék a felülről ható tilalmakba.
A rendőr, az ügyész, a bíró, valamennyien törvényt és rendeletet hajtanak végre, legalább javarészben, és bizonyos joggyakorlat szerint járnak el. Végrehajtói tehát, végső elemzésben, az uralkodó közfelfogásnak is. Ha tehát az írói szabadságot korlátozó tényezőkből egy sorozatot állítunk össze, valahogy így: rendőr, ügyész, bíró, kiadó, szerkesztő, lektor, kritikus, közönség, - akkor mindenek előtt azzal kell számot vetnünk, hogy ez csupán sorozat és nem hatékonysági rangsor. A sorozat elemei egymásra hatnak s legalább is
A következőkben egyes példákkal akarom megmutatni, mi történik az olvasó látóhatárán kívül eső különféle területeken az írói szabadsággal. Példáimat az írói termelés legtágabb köréből szedem s ha kell, bohózat- és filmdarab sorsára is hivatkozom, sőt az irodalom köréből kilépve képreprodukciót és riportot is megemlítek, hogy megértessem magam s mert sohasem a konkrét eset a fontos, hanem amit az eset kifejez.
A filmcenzurát a mi szempontunkból a rendőrhatóságok közé sorozhatjuk. Ennek a cenzurának a műve, hogy épen mostanában a
Egy szociográfiai műben, mely egy magyar falu gazdasági és társadalmi viszonyait ismerteti, az ügyészi vádirat inkriminálta ezt a mondatot:
Az imént felhasznált példában nem írtam le a mű címét s írójának nevét. Az ezután következő példák egy részében is elhagyom a konkrét megjelöléseket. Ha már az írói szabadságról s annak hiányairól van szó, legyen e cikkem maga is tünet. Hadd dokumentálódjék, hogy az író irodalmi konfliktusainak ismertetése maga is káros lehet az íróra nézve. Erre is egy példa:
Egy írónak a szerkesztői cenzura változtatott a versén; az író közölte velem az esetet egy ugyancsak az írói szabadság kérdésével foglalkozó cikk számára. Az adatot felhasználtam, a vers néhány sorát idéztem eredeti s változtatott formájában, megnevezve írót és lapot. Ennek már tíz esztendeje. Az író azóta sem irhatott a tettes folyóiratba. Exkommunikáció alá esett, épen a napokban részesült kegyelemben. Érthető tehát a következő eset is:
Egy írónak van egy kötetre való tanulmánya az orosz regényirodalomról. Régebbi és mai regényekkel foglalkoznak e tanulmányok. Minden tanulmány megjelent egy-egy napilapban, vagy folyóiratban. Az író mégsem meri tanulmányait kötetben kiadni, holott volna a kötetre kiadója. Az egyes tanulmányok - mondja az író - külön-külön csak elcsúsztak, de együtt alighanem kellemetlen következményekkel járnának. «Természetesen, - magyarázza tovább az író, - a mai orosz regényről antibolsevista szellemben írtam, ez azonban nem elég. A regények elismerő méltatásából szláv szimpátiát érezhetne ki, aki ilyesmit kiérezni óhajt - s ez az, ami a mai közfelfogás szerint nem engedhető meg.» Ezt beszélte el az író mostani, legújabb, anyaggyüjtő körutam alkalmával. De alig hogy elbúcsúztam tőle, utánam sietett s nagyon megkért, nehogy kiirjam a nevét s a címet, melyet kötete kapna, ha megjelenéséről egyáltalában szó lehetne.
A hatóságok és a közönség közé iktatódik a kiadó és a szerkesztő. Ha nem is hatékonyságuk időrendjében, de valahogy helyzetileg. Mert elsősorban kiadótól és szerkesztőtől függ, hogy valamely mű nyomtatásban megjelenhessen s amikor a mű sorsáról a kiadó, illetve a szerkesztő dönt, figyelembe veszi a hatóságok tilalmait s a közönség kívánalmait. Szinte csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kiadónak még saját világszemlélete is van s példákkal lehetne igazolni, hogy a döntésben ennek is van szerepe s megtörtént már nem egyszer, hogy a kiadó elutasított valamely művet üzleti érdeke ellenére is, azért, mert véleménye szerint a mű hatása arra a kategóriára nézve, melyhez sajátmagát számítja, nem kedvező.
A kiadó és a szerkesztő, cenzurájának gyakorlása közben, nagyjából kétféleképen hibázhat. Először, ha oly mű megjelenésének állja útját a felső hatalmaktól való félelem miatt, amely mű ellen különben azoknak a hatalmaknak eszük ágában sem lenne kifogást emelni, szóval amikor a kelleténél jobban fél. Másodszor, ha túlságosan respektálja a közönség megbotránkozó és tiltakozó részének erejét és lehetőségeit, illetve ha a lehetséges megbotránkozásokkal szemben semmi kockázatot nem akar vállalni. Pedig tudni kell, hogy minden, ami új, minden, ami még nem volt, sőt minden, ami erővel teljes, mindig egyúttal megbotránkozást is kelt. Még a legtürelmesebb időkben is jelentkezett ez a megbotránkozás, ha másképen nem, legalább úgy, hogy meglobogtatta valamely radikális megtorlás lehetőségét. Például Mikszáth Kálmán kölcsönadta Tisza Kálmánnak Dosztojevszkij
Példa arra az esetre, amikor a kiadó felülről fél:
Egy regényt, amely jelentékeny irodalmi sikert aratott, megjelenése előtt több kiadó visszautasított. Az volt az aggály, hogy az író túlságosan rokonszenvesen írja le annak az utódállamnak a vezető népét, amelynek mai területén, régi Magyarországon, a történet játszódik. A mű végre is megjelent és senkinek eszébe sem jutott, hogy hazafiatlansággal vádolja meg az írót. Ellenben könyvét a szóbanforgó utódállam területéről kitiltották.
Példa arra, amikor a szerkesztő a közönségtől fél:
Egy rövidke tréfás karcolat a szórakozott tudósról szólt. A tudósnak el kellett utaznia; egy este bepakolt, elbúcsúzott a feleségétől s kitaxizott a pályaudvarra. De rosszkor, mert a vonat nem este, hanem reggel indult. Visszahajtatott tehát kis budai házához. Amikor az autóból kiszállt, megdöbbenve látta, hogy az emeleti ablakok világosak. «Alighogy kiteszem a lábam, máris betörők garázdálkodnak a lakásomban!» - így dohogott a tudós és rendőrért sietett. A rendőrrel együtt ment fel lakásába. Felesége nyitott neki ajtót. Betörőről szó sem volt, csupán azt felejtette el a tudós, hogy már egy esztendő óta nős. Ez a karcolat abban a lapban, ahová benyujtották, nem jelenhetett meg. Még pedig nem is azért, mert a tudósok rossz néven vették volna, hanem azért, mert az olvasó két másodpercig - ott, ahol a tudós kiszáll az autóból és látja, hogy lakásának ablakai világosak - azt hihette volna, hogy valaki van az asszonynál, szóval házasságtörés történik épen. A szóbanforgó lap hangja, színe ugyanis hófehér s a szerkesztő fanyar mosollyal mentegetőzött:
Hogy egy-két pillanatra házasságtörésre lehetne gondolni, már mint hogy az író ilyesmit műveltetne alakjaival, ez, ennek még a lehetősége is, sértheti némely olvasó érzékenységét. Az olvasó érzékenysége, - ez az, ami napjaink különleges termelvénye. Ez az érzékenység különös valami. Olyan ez, hogy még a szellőtől is meg tud sértődni. Ha pedig megsértődik, akkor munkába lép. Dohog, panaszkodik, vádol, telefonoz, levelet ír névvel és névtelenül, megtorlást, esetleg fővesztést követel. Ez az érzékenység sápadt, dúltarcú, fátyolos hangú és reszketeg mozdulatú. Ez az érzékenység közvetlenül gyűlöletből fakad, közvetve az állandó, kínzó szorongásból. Ennek az érzékenységnek az teszi a legrosszabb szolgálatot, aki kiengeszteli. Mert kényszerű kiengesztelődés után az érzékenység esetleg lemond a levélírásról, lemond annak követeléséről, hogy az illető írónak örökre tiltsák meg az írást, - de akkor átalakul gyomorégéssé, vagy fejfájássá. Az érzékenyek diadalra jutásának következménye az is, hogy néha nincs is ilyen érzékenység, csupán heccet akar az olvasó, mert több előzményből megtanulta, hogy igenis csinálhat heccet, ha nem sajnálja a fáradságot.
Az általános neuropatiás érzékenység termeli ki a hivatásos megbotránkozókat. Ezek közt is van azután olyan, aki tulajdonképen nem is botránkozik meg, hanem érdemeket akar szerezni. A vallási megbotránkozó, hazafias felbuzduló készülő tettét legtöbbször bejelenti a felsőbbségének. A felsőbbség képviselője, ha intelligens ember, átlát a stréberen, de tehetetlen vele szemben. A megbotránkozónak társadalomlélektani előnye van, a megbotránkozó pozitív erőt képvisel. Az értelmes ember gondolkodik s legföljebb érveivel próbálja valamely jószándékát megvalósítani, a megbotránkozó azonban szükség esetén - ha máskép nem kap elégtételt - revolverhez nyúl. Ez nem túlzás, mert íme a példa:
Néhány példa a megbotránkozó szerényebb tetteiből:
1. A rádióban valaki
2.
3.
4.
Még egy külön példa, annak a megmutatására, amikor a szerkesztő megbotránkozást akar elhárítani s esetleg igaza is van:
A megbotránkozók lelki működését ábrázoló példákat a végtelenségig lehetne folytatni. A megbotránkozókról még csak ennyit: számuk mindjobban szaporodik, aktivitásuk napról-napra nő. A róluk való minden közlés - tehát most az enyém is - csak növeli a számukat és dagasztja a tettrekészségüket. Mert aki eddig még tehetetlenül fuldokolt indulataitól, az értesül róla, hogy indulatait ki is fejezheti, más ellen fordíthatja s hatékonnyá teheti. Megtanulja, hogy mi mindenhez van joga és lehetősége. Először is az illetékesek tudomására hozhatja megbotránkozását, anélkül, hogy kellően leintenék, vagy bármiképen úgy bánnának el vele, ahogyan rosszindulatú és kultúraellenes egyénisége megérdemelné. Azután nagy kilátása van eredmény elérésére. Megfenyegeti a lapot, hogy ebben és ebben az esetben nem vásárolja többé - s a lap teljesíti kívánságát. Kívánsága, illetve kívánságai pedig ezek és ilyenfélék: ilyen többé elő ne forduljon, (a gyermekolvasmányban ne merészelje még egyszer azt mondani a majom az embernek:
A megbotránkozás sikerlehetősége, ez korunk egyik legsajnálatosabb vívmánya. Egy példán azt is szemléltetem, hogy honnan jutottunk oda, ahol ma tartunk. Régi időbe, ötven évvel ezelőttibe, nyúlok vissza. Az akkori
A megbotránkozók immár világuralomra jutottak. Mert nem csak nálunk, hanem szerte a világon mindenütt nagyjából ugyanez a helyzet, legföljebb fokozati különbségek vannak még. Mostanában tartott nálunk előadást De Monzie a francia irodalmi viszonyokról, illetve arról, hogy Franciaországban sincs írói szabadság, pedig Franciaország volt eddig az írói szabadság klasszikus hazája. De Monzie is hivatkozott André Gide-re, aki oly nyomasztónak látja a helyzetet, hogy három év óta nem ír. De ide iktatok egy konkrét példát is:
Egy Párizsban élő magyar ujságíró francia könyvet írt az 1914-ben történt szarajevói gyilkosságról. Könyvének értelme az lenne, hogy új megvilágításban tárgyalja az akkori eseményeket. A kiadó azzal az indokolással utasította el művét: Nem merem kiadni, mert a szereplők hozzátartozói közül egyesek bizonyára még ma is élnek s valamelyik kártérítési pert zúdít a nyakamba.
A megbotránkozókkal az írónak is számolnia kell és számol is velük. Hogy az ilyen alku mire vezet, ezt is egy példán mutatom meg. Molnár Ákos megírta a
Így jár, aki a kelleténél nagyobb mértékben alkalmazkodik, bár külső kényszer folytán. De most a lehetséges legnagyobb mérvű alkalmazkodásra is hozok fel egy példát:
Van egy amerikai hetilap, címe:
A lap színes címképpel jelenik meg. Nos, ez a címkép olyan, hogy hozzá képest az Elida-plakát valóságos Rembrandt-reprodukció. Belül a lap szöveget hoz és képeket. A szöveg irodalmi és zsurnalisztikai, a képek fotografiák és rajzok. Ismertetek egy közleményt, hogy a lapot jellemezzem.
A közlemény budapesti vonatkozású, holmi színes riport, szól pedig a tolvaj kutyáról. Ez a kutya a világ első olyan kutyája, amelyik rendszeresen űzi a lopást. Hívják pedig Baby-nek. Baby egy magyar úriembernek, bizonyos Valentin nevűnek a tulajdona volt s gazdájával együtt Párizsban élt. Itt, Párizsban, kezdte meg bűnügyi karrierjét. Még pedig úgy, hogy Párizsban kutyakiállítást rendeztek s erre Baby a saját ötletéből magányosan elment. Egyenesen befutott a nagyterembe, ott egy emelvényen ki voltak rakva a kiállítási érmek, Baby felrohant az emelvényre, a nagy aranyérmet elragadta s hazarohant vele. Babynek ebből a cselekedetéből s az azt követő tolvajlásaiból botrányok keletkeztek, mire Valentin úr jónak látta, hogy a kutyával együtt hazamenjen Budapestre. Budapesten a kutya tovább lopott. Kávéházban, étteremben, ruhatárakban és üzletekben lopott és mindig csak értékes tárgyakat, például aranyórát, vagy retikült pénztárcával. A szöveg képekkel van tarkítva. Egy kép Babyt ábrázolja, afféle termetes, jóképű doberman. A másik kép fotográfia, egy szép nőt ábrázol:
A lopások miatt Baby végre is a bíróság elé került. A bíró azonban nem talált a magyar büntetőtörvénykönyvben paragrafust, melynek alapján kutyát lopás miatt el lehet ítélni. Kénytelen volt tehát Babyt fölmenteni. Jelen volt azonban a tárgyaláson egy Dr. Bela Fabian nevű hírneves magyar ügyvéd, aki megsajnálta Babyt és kijelentette, hogy: Ez a kutya alapjában véve nem rosszlelkű, csupán rosszul van nevelve. (Ilyent is csak kutyáról lehet mondani, mert ha emberi tolvajról mondanák, a gazdagok ezen ugyancsak megbotránkoznának!) Dr. Bela Fabian Babyt magához vette, hogy megjavítsa. Vége.
Ez a cikk jellemzi az
Sikeres kiadók és szerkesztők valóságos tudománnyá fejlesztették az érzékenységtant. Olyan körültekintőek, olyan ötleteik vannak, hogy az egyszerű ember csak bámulhatja őket. Például:
Az egyik képes hetilapunk a közelmultban dijnyertes atléták képeit közölte. Igen ám, de egy atlétának a trikójára rá volt hímezve a magyar nemzeti címer. A szóbanforgó képeslapot pedig az utódállamokban is árusítják. Nos, a kiadó levakartatta a kliséről a nemzeti címert, nehogy az sértse a sérülékenyek érzékenységét. Ugyanez a lap novellát vásárol. A novella címe:
Egyáltalában nem fogytam ki a példákból. De közlésüket most abbahagyom. Talán ennyi példa is megmutatja, hogy a külső akadályok s a belső szorongások atmoszférájában élünk és működünk. Különféle konkluziók lehetségesek. Azt is mondhatná valaki: harcolni kell. Mindenféle hatalom túltengése s mindenféle érzékenység az író szempontjából arra való, hogy azt igenis sértse meg! Sajnos, ez csak felbuzdulás lehet, a gyakorlatban azonban, úgy látszik, elkerülhetetlen az alkalmazkodás. Csak ennyiről lehet szó: többé, vagy kevésbé. Megjegyzem azonban, hogy az atmoszféra egyre sűrűsödik, az alkalmazkodás egyre nehezebb, viszont egyre nagyobb mérveket is ölt. Már egészen közelről ragyog felénk az eszményi cél, amelyhez eljutunk: az