Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · THEIN ALFRÉD:
A nyugati lélek háromarcú kifejezése Faust, Hamlet és Don Quijote. «Minden japán bizonyos vonatkozásban egy
A szimbolizmus mellett a japán irodalmi technikának egy másik fontos módszere az impresszionizmus. Friss, realisztikus megfigyelések festik a külső hangulat szaladó pillanatait. Itt a kép van az előtérben, a külvilág, a természet mozgalmas életének egy szegmentuma. A japán szimbolizmusban az emberen, a szemlélő és gondolkodó megfigyelőn van a hangsúly, akkor is, ha személyisége egyáltalán nincs is jelezve. A természeti vízió csak a néző gondolatvilágába helyezve kap teljes értelmet azáltal, hogy a felvevő alany tovább rajzolja képzeletében a költő által csak megkezdett vonalakat. Az impresszionizmusban azonban egyedül festői hatásokat keres a japán költészet, objektizálva a természetet. Egy régi japán definíció szerint: az ecset szeszélye hozza létre a pillanatnyi árnyalatokat. A vers: mozgásban levő pillanat. Képek, érzések hosszú sorából kiragadva sejtteti velünk az előzményeket és a villanó fényben meglátjuk az utána következő láncszemeket is.
Három motívum van különösen erős hatással a japán költőkre: a hó, a hold és a virágok. A hó makulátlan fehérsége az időtlen és végtelen tisztaság és jóság eszméjét idézi fel. Az őszi telihold a lelki felszabadulás örömteli hálaadó ünnepe. Fagyos téli éjszakákon a sápadt hold könyörtelen ön-analízist követel: megnyílnak a lelkek és az elfelejtett rétegekbe temetett vágyak, gondolatok életre kelnek, Japán szent hegye, a
Minden más természeti szimbolum fölött áll a cseresznyefa virága. A japán táj jellegzetes szépségét képezik a virágjukban pompázó cseresznyefák. De mennyire múlandó, tovatünő ez a színszimfónia: alig néhány napi virágzás után, még glóriájuk teljében a földre hullanak a cseresznyevirágok, ha a könyörtelen szél korai halálukra inti őket. A kiegyensúlyozott szépségnek és nyugalomnak a képe a
A feudális kor, melynek legfőbb támasza a harcos-rend volt, már letünt, de
A társas élet legélőbb szimboluma a teaivás ceremóniája. A teaivás több mint egyszerű fizikai élvezet vagy társasági esemény. A hagyomány által gondosan őrzött szakrális szertartás valóságos kultusszá vált, amelynek formáit a különböző iskolák esztétikai szigorral szabták meg. Minden egyes mozzanat pontosan meg van határozva és a szabályok megsértése súlyos tiszteletlenség nemcsak a többi résztvevővel, hanem a mindenütt jelenlévő Istenséggel szemben is. A vendégek, miután megérkezésükkor tisztálkodtak, szigorúan megszabott rangsorban vonulnak a tea-ceremónia számára fenntartott szobába. Sima, dísztelen falak fogadják itt őket: néhány fekete-fehér tónusú kép mély, átszellemült nyugalmat áraszt. A házigazda maga készíti el a teát és biztos mozdulatokkal kínálja oda minden vendégének. Csöndben folyik le a szubtilis és szuggesztív szépségű ceremónia.
A nyolcadik század óta, amikor buddhista szerzetesek meghonosították Japánban a teaivás szertartását, a formák alig változtak. Az egyforma mozdulatok mechanizáltsága felszabadítja a résztvevőket a társas összetartozás konvencionális érzésétől. Mindenki egyedül van, magábanézően. Nincs társaság - csak az egyéni, önálló gondolkodás keresi a harmóniát önmagával; embertársaival, a világgal.
Ha kilépünk a házból, a kertben ugyanaz a nyugodt, tisztult légkör fogad. A kert rajzának finom vonalai a tizennyolcadik századbeli színes nyomatokra emlékeztetnek. A művészi elképzelés a természetet utánozza: a kertben ott találjuk felépítve a szabad táj miniatűr mását. Tudjuk, hogy mesterkéz tervezte, művészi alkotás, de olyannak érezzük, mintha a körülvevő nagy természet szerves része volna. Természet és művészet között nincs többé ellentét, harmonikusan egészítik ki egymást.
Ez a benyomás elkísér bennünket további vándorútunkon a japán tájon keresztül. Az architektúra mindenütt zavartalanul illeszkedik bele a környező természetbe. Már az anyag maga is hangsúlyozza az élő, lélekző természettel való szerves kapcsolatot: templomok, kastélyok, lakóházak mind fából vannak építve. A tartózkodó, fátyolos színek, fehér, halványzöld, ezüstszürke, alig emelkednek ki virágos-lombos keretükből. Egy másik rokonvonás a japán építészet és a természet között a változatlanság. Az elpusztult, elhalt templomokat a késő nemzedékek eredeti formájukban újra felépítik. De az új nem
Fakerítéssel övezett kert közepén áll a sintó-szentély. A bejáratot egy
Az emberek, akik ezek között a kulisszák között élnek, kiegyensúlyozottak, belső békét keresők. Vallásuk a hazaszeretet vallása, templomuk az otthon. A szülők és az ősök tiszteletének természetes velejárója a fokozott gondosság, mellyel a gyermekek életét körülveszik. Az évszakok egyénien jellegzetes szépségét számos ünnep szimbolizálja és ezeken az örömnapokon a gyermekeknek jelentős szerepe van. Kicsiny világuk pontos mása a felnőttek életének. Akár sárkányokat eregetnek, akár hagyományos ceremóniákat rendeznek a bábuk ünnepén, már a tudatos életük kezdetén magukba szívják a szimbolumok és a szigorú mérték rendjének tiszta levegőjét.
Az erény, a becsület magas piedesztálra állítása az önfeláldozás számos példájában jön felénk a mindennapi életben. Nem kétségbeesés kergeti a Japánban oly tipikus közös öngyilkosságba a szerelmeseket: egymás odaadásától ittasan keresik a túlsó életben a tökéletes, örömteli egyesülést. És a feleség, aki elcsúfítja arcát, nem keserű szívvel, hanem férje iránti szeretetből követi el tettét, hogy szépsége ne ébresszen idegen férfiakban bűnös kívánságokat.
*
Az 1868-as restauráció, a politikai és társadalmi berendezés reformálása, az európai és amerikai gazdasági és kulturális penetráció nem mechanizálta úgy a japán életet, mint ahogy azt Európában az indusztrializmus uralomrajutása tette. A beható erők aktivitásának rádiusza csak a külső szféráig ért el. A materiális élet, a kenyérkereseti tevékenységek szociális feltételei modernizálódtak. De a belső élet etikai törvényei változatlanok maradtak.
A modern japán lakóházak is ezt a kettősséget szimbolizálják. Minden házban van egy nyugati ízléssel berendezett fogadószoba, Európából és Amerikából származó bútorokkal, képekkel, dísztárgyakkal. De a japánok ritkán tartózkodnak ezekben a szobákban: idegennek érzik magukat a másfajta környezetben. Ha vendégek jönnek, azok is csak néhány percet töltenek itt, semmitmondó, udvarias beszélgetéssel. A teaivás ceremóniája, amely a vendéglátásnak az igazi értelmét adja, már a hagyományos, nemzeti karakterű keretben játszódik le.
...Ilyen motivumok szövik át a japán irodalom szimfóniáját.
[