Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · GYERGYAI ALBERT:
Mindez még nem könnyíti meg a Proust világába való behatolást. Ha szabad az írókat könnyebb vagy nehezebb érthetőségük szerint osztályozni, Proust bizonnyal «nehéz» író s nem alkalmas a villamosban vagy étkezés közben való olvasásra. De még mielőtt megnéznők, miben áll Proust «nehézsége», nem volna-e jó tisztázni kissé, mi is ez a nehézség általában s kicsodán, az írón vagy az olvasón múlik-e, hogyha akadályul szolgál a közvetlen műélvezetben. Az oly irodalom mellett, amely minden korszakban minél több olvasót akar kiszolgálni s hogy e becsvágyát elérje, nem riad vissza semmiféle tartalmi vagy formai könnyítéstől, minden korszakban oly írók is vannak, akiket mondanivalójuk súlya, szemléletmódjuk bonyolultsága, szempontjaik magassága, kísérleteik szokatlansága teljesen képtelenné tesz az említett könnyítésre, amely, az ő esetükben, csak hígítás, csak hamisítás lenne. Másfelől lemondhat-e az író lelke másik feléről, baráti visszhangjáról, az olvasóról? s lemondhat-e az olvasó nem egyszer legnemesebb, legerősítőbb táplálékáról? Valéry, maga is «nehéz» író, aki soha meg nem alkudott, Proustban éppen nehézségét magasztalja és ajánlja mintaképnek, mivel csak az oly írók érdemlik meg, hogy olvassuk őket, akik mint Proust, felráznak bennünket eredendő renyheségünkből, nem kímélik sem a maguk, sem olvasójuk fáradságát s magukhoz és alkotótársaikhoz méltó lelkeket nevelnek belőlünk! Aki Proustot olvassa, egyúttal az emberi szellem legmagasabb alkotásaihoz is kedvet kap s az íly távlatból lehet-e szebb célja az igazi, a lélekkel való olvasásnak?
De lássuk csak közelebbről a prousti olvasmány nehézségeit. Bizonyos, hogy e sűrűn nyomott, részekre, fejezetekre alig osztott és még köteteiben is egybefolyó roppant mű külsőleg sem kelti fel holmi könnyű, szórakoztató, bárhol s bármikor megkezdhető s abbahagyható könyv látszatát. Ha mégis a kezünkbe vesszük s olvasásába is belekezdünk, csakhamar belefáradunk a hosszú-hosszú mondatokba, a tények és megfigyelések véget nem érő magyarázataiba, a kép- és eszmetársítások szakadatlan cikázásába s mivel se mesét, se témát, se vezetőfonalat nem találunk, csüggedten tesszük le a könyvet alig nyolc-tíz lap átfutása után s ha ez az első bosszúságunk némi szégyenérzetnek is helyet ád, esetleg még megfogadjuk, hogy pár nap vagy hét mulva, ha majd több időnk, kedvünk és türelmünk lesz, talán újra hozzábátorodunk. Utólag mérges észrevételekkel állunk bosszút csalódásunk miatt: miért ez az írásmód? hogy írója különbnek, eredetibbnek lássék, mint mások? vagy azért, mert élete felét betegágyban töltötte s képtelen a világos és egyszerű kifejezésmódra? vagy pedig, megrekedt tudós, regénybe mentené át a tudományát? Még később, kissé enyhültebben, eszünkbe jut az a körülmény, hogy például egy szép szonátát csak kellő hangulatban élvezhetünk; s egy nagy regény nem érdemel-e tőlünk legalább ugyanannyi áhítatot? S egy téli estén odahaza, vagy pedig nyáron és vidéken úgy érezzük, hogy eljött az olvasás áldott órája, felnyitjuk