Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI
Az útszéli csapszék tűzhelyén lassan lobogott a tűz.
Valami vándor lépett be hangos szóval és letelepedett az egyik asztalnál.
- Huh, beh hideg van odakinn, aligha havat nem kapunk mára. Ne sajnáld a fát, öreg, vess a tűzre néhány hasábot.
A kocsmáros engedelmes mozdulattal lépett a tűzhöz és fát vetett a lángokba. A vándorlegény a tűz felé fordult. Egy összeaszott koldusasszony hevert ott a tűzhely mellé szórt szalmán, ölében betakart gyermekkel. A legény közelebbről megnézte: a nyomorúság ijesztő vonásain túl csodálatos tűz lobogott a szemében.
- Ki ez? - kérdezte halkan a kocsmárostól.
- Valami szegény koldusasszony, kit már majd megvett az Isten hidege, mikor bekérezkedett hozzánk az éjszaka. Vessek-e egy darab kenyeret neki?
A vándorlegény bólintott. A kocsmáros jó karaj kenyeret vágott le, tudta, hogy azt majd a vendége fogja megfizetni.
A legény az asszonyhoz lépett.
- Tudod-e, hogy szép szemed van?
Az asszony fájdalmas mosollyal hagyta rá. A kocsmáros a söntés mögé vonult, úgy vélte, hogy ahhoz már semmi köze sincs, ami most fog következni.
- Nehéz az a gyermek, ne szorongasd az öledben folyton. Tedd csak a szalmára egy kicsinyég.
Az asszony összerezzent.
- Csitt, alszik, ne bántsd! - és oltalmazólag emelte föléje a karjait.
- Hadd lássam! - szólt követelő hangon a férfi.
- Jaj, ne bántsd, alszik, - ismételte alázatosan az asszony.
De a legény feltakarta az asszony nyomorúságos rongyaitól különösen elütő hímzett takarót s ijedten hőkölt hátra. A gyermek ajka már kék volt.
- Hiszen halott! - kiáltott a férfi és undorral fordította félre a fejét.
- Ne bántsd, csak alszik, mondtam, hogy alszik, - hajtogatta mereven az asszony.
- Halott! - ismételte kegyetlenül a férfi és az asztalra csapott az öklével.
Az asszony őrülten felkacagott.
A zajra besietett a kocsmáros és mikor meglátta a halott gyermeket, hirtelen haraggal támadt az asszonyra.
- Vidd innét, vidd a halált innét! - és mire az asszony magához tért, már kinn volt az utcán a kis halottal.
*
A hegy lábánál tette Borbála kis halottját a gödörbe, melyet maga ásott egy karó segítségével. Hantot is hányt a sírra, aztán befödte néhány gyepcsomóval és letérdelt melléje.
- Alszik, csak alszik, ne bántsd, - ismételte félig eszelősen.
Aztán átölelte a kis sírhantot és úgy dudolta az altatódalt: