Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · FIGYELŐ
Ez a Szerb Antal találmányú «csodaelmélet». Röviden úgy szól, hogy a regény az ókori eposz folytatása lévén, definiciójának akörül kell megfordulnia, hogy milyen szerepet játszik benne az eposz leglényegesebb mozzanata, a «csodálatos esemény». Ebből kiindulva azt a meghatározást adja, hogy a regény olyan eposz, amely - szemben az igazi eposszal, melyben a csoda mitológiailag adva van - fiktív csodákkal foglalkozik. Innen már csak egy lépés azt állítani, hogy a XIX. század komoly és pretenciózus szelleme, mikor nem a csodát, hanem a valóságot akarta, ezzel abba a paralogizmusba esett, hogy egy fiktív történettel, egy hazugsággal akarta a valóságot ábrázolni.
Ez nyilvánvalóan egy neme a szójátéknak, ami nem áll nagyon messze Szerb Antal paradoxális tételekben kielégülő, irónikus gondolkodásmódjától. Először is nem bizonyos, hogy az ókori eposznak
Szerencsére Szerb Antal, amint áttér a modern regények fejtegetésére, útközben egyre jobban megfeledkezik erről a csoda-elméletről s utóbb már csak mintha becsületből nyúlna itt-ott vissza hozzá. Így legalább megszabadul attól, hogy a modern nyugati regény ismertetését kénytelen legyen belegyömöszölni és fejtegetéseit egy tarthatatlan elmélet példatárává zsugorítani.
Ezeknek a fejtegetéseknek lényegesen más a hangja, mint amelyet a magyar olvasó megszokott az irodalmi kérdések tárgyalásában. Szerb Antal új tájszólást próbál behozni az essaybe. Angol iskolába járt, angoloktól, főleg Chertentontól, Aldous Huxleytől és másoktól tanulta, hogy lehet irodalomról és írókról is kisebb distanciából beszélni, a hangjába iróniát vegyteni és olyan állításokat kockáztatni, amelyek előkészítő indokolás híján meghökkentik az olvasót. A sujtó ostorcsattogtatások, melyekkel kritikusai fogadták, elsősorban ennek tulajdonítandók. «Daniel Defoe az, aki Robinzonjával és Moll Flandersével a halhatatlanságba svindlizte magát». Ez a «legszélsőségesebb» mondata s minden joga meg van rá, hogy megrójuk érte. De nem minden ilyen kiszólásában tévelyedik el az ízléstől, sőt van néha olyan is köztük, amelyektől első pillanatra meghökkenünk, de utóbb nem tagadhatjuk meg tőle az igazságnak egy bizonyos elemét. Mindenesetre Szerb Antal a szokottnál fesztelenebbül jár-kel az irodalom csarnokában.
Mindebből azonban nem következik, hogy munkája olyan felháborítóan haszontalan, amilyennek némelyek feltüntetik. Népszerűsítő célja is van, a nagyközönségnek ír, annyira igyekszik elkerülni a nagyképűséget, hogy néha az ellenkező végletbe esik. A nagy műveltségi anyagot, mellyel dolgozik, egyszerű, világos és frappáns mondatokban kell elrejtenie és ez nagyrészben sikerül is neki. Könyve érdekes olvasmány annak is, aki a szóbanforgó irodalmi tényeket ismeri s használható első tájékoztató annak, aki ezután akarja megismerni. Vannak kitünő lapjai, például az Aldous Huxleyről vagy a Thomas Mannról szóló szakaszok, vannak, amelyek éppen azzal szuggerálnak gondolatokat, hogy ellentmondást provokálnak. Az angolszász és német irodalomban mintha biztosabb lépésekkel járna, mint a franciában. A könyv vállalt terjedelme nem engedi, hogy az egyes regényirodalmakról teljesen kimerítő képet adjon, de amit ad, abban a lényeges iránti élénk érzék mutatkozik. Végeredményben komolyabb és tájékoztatóbb könyv, mint amilyennek mutatja magát s ez bizonyára inkább erény, mint bűn.