Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: HÉTKÖZNAPOK ÉS CSODÁK
Szerb Antal könyve - Révai-kiadás

Ezért a könyvért szerzője olyan vesszőt futott a kritika egy része előtt, amilyen ritkaság a mi sajtónkban. Most, hogy a kis könyvet elolvastam, szinte az a gyanúm támadt, hogy ő maga szándékosan provokálta. Benne hagyott néhány apró tárgyi hibát, amelyekkel a támadó kedvű kritikus eljátszhatik, megkockázhatott néhány olyan merész és önkényes állítást, amelyek könnyen válhatnak vörös posztóvá, ha valaki mindenképpen felháborodni kész diszpozicióban van. Ezenfelül pedig tárgyát, a modern francia, angol és amerikai regény bíráló ismertetését olyan elméleti alapra építi, amely egyenes kihívás az egésznek kritikai szétzúzására.

Ez a Szerb Antal találmányú «csodaelmélet». Röviden úgy szól, hogy a regény az ókori eposz folytatása lévén, definiciójának akörül kell megfordulnia, hogy milyen szerepet játszik benne az eposz leglényegesebb mozzanata, a «csodálatos esemény». Ebből kiindulva azt a meghatározást adja, hogy a regény olyan eposz, amely - szemben az igazi eposszal, melyben a csoda mitológiailag adva van - fiktív csodákkal foglalkozik. Innen már csak egy lépés azt állítani, hogy a XIX. század komoly és pretenciózus szelleme, mikor nem a csodát, hanem a valóságot akarta, ezzel abba a paralogizmusba esett, hogy egy fiktív történettel, egy hazugsággal akarta a valóságot ábrázolni.

Ez nyilvánvalóan egy neme a szójátéknak, ami nem áll nagyon messze Szerb Antal paradoxális tételekben kielégülő, irónikus gondolkodásmódjától. Először is nem bizonyos, hogy az ókori eposznak leglényegesebb mozzanata a csodálatos esemény. Másodszor az sem bizonyos, hogy a regény törvényes jogutódja az ókori eposznak, sőt maga Szerb Antal idézi Kerényi Károly feltevését, hogy az antik regényeket a nevezetesebb szentélyek bocsátották ki, mintegy idegenforgalmi prospektusokul, a hívők odacsődítésére. Ez pedig független az eposztól s a mitológiai elem egész más okokból és más célzattal került az antik regénybe, mint annak idején az eposzokba. A regény-eposz párhuzam csaknem olyan régi, mint a regény első elméletei, de ebből nem következik, hogy igaz is. Inkább esztétikai babona. Mindenesetre a regény egész más lélektani igényekből keletkezett és kezdettől fogva egész más feladatokat vállalt, mint az eposz. Végül igazán alapvető paralogizmus, hogy a regény fiktív történettel akarja ábrázolni a valóságot? Nem úgy áll a dolog, hogy fiktív történettel jobban lehet - művészileg - ábrázolni a valóságot, mint a megtörténttel? Szerb Antal aligha hiszi, hogy egy a tényeket pontosan előadó rendőri jelentés jobban ábrázolja a valóságot, mint a Raszkolnyikov fiktív története. Hiszem, hogy valóság alatt ő nemcsak érti, vagy legalább is elismeri egy, a külső tények felett álló magasabb, szimbólikus valóság létezését.

Szerencsére Szerb Antal, amint áttér a modern regények fejtegetésére, útközben egyre jobban megfeledkezik erről a csoda-elméletről s utóbb már csak mintha becsületből nyúlna itt-ott vissza hozzá. Így legalább megszabadul attól, hogy a modern nyugati regény ismertetését kénytelen legyen belegyömöszölni és fejtegetéseit egy tarthatatlan elmélet példatárává zsugorítani.

Ezeknek a fejtegetéseknek lényegesen más a hangja, mint amelyet a magyar olvasó megszokott az irodalmi kérdések tárgyalásában. Szerb Antal új tájszólást próbál behozni az essaybe. Angol iskolába járt, angoloktól, főleg Chertentontól, Aldous Huxleytől és másoktól tanulta, hogy lehet irodalomról és írókról is kisebb distanciából beszélni, a hangjába iróniát vegyteni és olyan állításokat kockáztatni, amelyek előkészítő indokolás híján meghökkentik az olvasót. A sujtó ostorcsattogtatások, melyekkel kritikusai fogadták, elsősorban ennek tulajdonítandók. «Daniel Defoe az, aki Robinzonjával és Moll Flandersével a halhatatlanságba svindlizte magát». Ez a «legszélsőségesebb» mondata s minden joga meg van rá, hogy megrójuk érte. De nem minden ilyen kiszólásában tévelyedik el az ízléstől, sőt van néha olyan is köztük, amelyektől első pillanatra meghökkenünk, de utóbb nem tagadhatjuk meg tőle az igazságnak egy bizonyos elemét. Mindenesetre Szerb Antal a szokottnál fesztelenebbül jár-kel az irodalom csarnokában.

Mindebből azonban nem következik, hogy munkája olyan felháborítóan haszontalan, amilyennek némelyek feltüntetik. Népszerűsítő célja is van, a nagyközönségnek ír, annyira igyekszik elkerülni a nagyképűséget, hogy néha az ellenkező végletbe esik. A nagy műveltségi anyagot, mellyel dolgozik, egyszerű, világos és frappáns mondatokban kell elrejtenie és ez nagyrészben sikerül is neki. Könyve érdekes olvasmány annak is, aki a szóbanforgó irodalmi tényeket ismeri s használható első tájékoztató annak, aki ezután akarja megismerni. Vannak kitünő lapjai, például az Aldous Huxleyről vagy a Thomas Mannról szóló szakaszok, vannak, amelyek éppen azzal szuggerálnak gondolatokat, hogy ellentmondást provokálnak. Az angolszász és német irodalomban mintha biztosabb lépésekkel járna, mint a franciában. A könyv vállalt terjedelme nem engedi, hogy az egyes regényirodalmakról teljesen kimerítő képet adjon, de amit ad, abban a lényeges iránti élénk érzék mutatkozik. Végeredményben komolyabb és tájékoztatóbb könyv, mint amilyennek mutatja magát s ez bizonyára inkább erény, mint bűn.