Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · FIGYELŐ

HALÁSZ GÁBOR: PÁRISI ESŐ
Hevesi András regénye

Az a nemzedék, amelyhez Hevesi András is tartozik, keménységével teremtett magának létjogot az irodalomban. Az előtte járó a hangulataira volt büszke, az érzelmi odaadásra, amellyel lelke a világ, a szépségek, az élet felé hajolt, szelleme és idegei villódzására, a kisebb-nagyobb hisztériákra, amelyek kivirultak törékeny szervezetében. Ez a merevséget ünnepelte, amit tudatosságával és stílusa fölényes játékával még jobban kiemelt, a tárgyilagosságot maga és mások felé, a magatartást, az egészséget. Lassan derül csak ki, hogy a görcsösen feszített izmok mögött dúltabb a lélek, mint valaha, élő, követelő, betegesen nagyigényű a megfékezettnek hitt egyéniség. Az előd könnyű mámorba esett az énjétől és becsipetten annál élénkebben figyelt fel a másra, az eltérő változatokra, őt súlyos ópiumos kábulatként veszi le lábáról önmaga, megszállottja saját rejtelmeinek, a legszívesebben mindig vallana, leleplezően és önkínzón. Az emberek nem, csak a hozzájuk való viszonya érdekli, hogy tükröződik bennük, hat reájuk, mit kényszerít ki belőlük, mit kell tőlük elfogadnia; lélektani készségének forrása ez az állandó résenállás, az önvédelem adta emberismeret, mint a vadakban a kifinomult érzékek. Teljesen magárautaltan, idegeiből kitéphetetlen szorongással néz szembe a környezetével. Ha regényt ír, (Szentkúthy a Praeben, Németh László a Gyászban és most Hevesi a Párisi esőben), mindenáron végére akar járni szervezete kényszereinek, leszámolni az indulatokkal, amiket valóban, vagy legalábbis a képzeletében kiváltott. Lírizál a líra oldódása nélkül, csak a gyónás szenvedélyéért, ábrázol a regényíró gyönyörködése nélkül, csakhogy a világba vetíthesse problémáit, elemez, lelki rejtelmeket tár fel az ismerés vágya nélkül, csakhogy feszültségét kitombolja. És a magában vájkáló, szédülő hangulatok fölé különös öncsalásként ölti fel a hideg fölény maszkját; gondolatai rögeszmékbe, hajlamai mániába, tudása szörnyeteg mohóságba csaptak át, de könnyed tűzijátéknak szeretné feltüntetni őket, amelyet tetszés szerint váltogathat, kényszerképzetei vannak és a hálás témát mutogatja bennük. Tehetetlen az érzéseivel szemben, ezért írástudó erejére tereli a figyelmet. Így lesz, ártó szerepjátszással, felkavaró, végletesen őszinte művekben is sima modorú, ötletes eszközökkel megelégedő, bizonytalanságában túlbiztonságos hangú, lelki megrázkódtatásokat stílusjátékokba csomagoló. Érettségét, íráskészségét, kiszámított gazdagságát csodálják; csak ez volt célja az írással? Úgy érzi, a klasszicitásnak hozott áldozatot, pedig a rutinnak esett áldozatul.

Hevesi regényének nyersanyaga az egészen nagyokra emlékeztet. Megírja a kiszolgáltatott embert, aki mint keztyűbélést, fordítja kifelé a lelkét és tehetetlen szenvedéssel veszi tudomásul a nézők idegenkedését. Felfedi a megalázkodás gyötrelmes kéjét, amelyet egyszerre táplál a végsőkig tudatos, új meg új izgalmat váró intellektus és az elkerülhetetlent beteges sóvárgással maga fölé idéző gyenge akarat. Kitapintja a különleges képességet, amellyel az ilyenfajta ember terhére tud lenni másnak és önmagának, a közvetlen feltárulás kényszeredettségét, a hangosságtól, bőbeszédűségtől útálkozást, az erőltetett jókedvet és mögötte a fáradtságtól elnyűtt arc szomorúságát. A viselkedés nyomorékjában a képzelet lángol természetellenes lobogással; kicsinyes kegyetlenségeket színez ki nagystílű szörnyűségekké, hogy bosszút álljon az életen. Ezt a grand guignol-jellemet Hevesi irónikus külsőségekkel, a robusztus test és a kifinomodott értelem hálás ellentétével valószerűsíti, de beléviszi a magányosság csendes tragikumát is, gyengéd és szánakozó. Litván kolosszusába az Andacht zum Ungeheueren önt felejthetetlen életet. Három hullámvetésben hozza elénk alapélményét, szándéktalanul is kitűnő kompozicióban: először a nyugodt és közömbös Városra erőszakolja a maga zilált, lihegő és eleve bukásra ítélt életformáját, azután a kísértetiessé nőtt hasonmással szemben ismerkedik a világ érzésével. Most ő durván fölényes, visszautasító, kínzó, de ugyanakkor a megalázott és a szenvedő is. Azután szerelemmel próbálkozik, megint rátukmálón és tapintatlanul; az elkerülhetetlen kudarc végleg elsüllyeszti a turauskási sorsban. Vágya már csak haza találni, elfogadni a kicsinyes, de jólismert keretet és felejteni, mint rossz álmot, a lázat, amelyet a párisi eső váltott ki bomlott idegzetéből. Ha tetszik, a kultúra monotóniája a barbár szertelenségből. (Szerencsére a jelkép végig csak sejtetett, így nem csap át konvencióba.) Ábrázolásának tetőpontja az első találkozások feszültsége; amint időmilliomos keringéssel nyakába veszi Párist, a bistroban meglátja és egyetlen szó nélkül sorstársnak ismeri fel Turauskast, amint váratlan ajándékként egyszerre meghitt kapcsolat születik közte és Mela közt. Ezekben a jelenetekben mélyre nyúl az író és mélyről szakadnak mondatai is; kegyetlenül találó jelzői szinte a testünkbe hozzák az esettség hangulatát. Itt szándék, ábrázolás és stílus egyenrangú, az érzés elérte a szükséges kifejezést, nem kevesebbet és főleg nem többet.

Mert a regény legnagyobb részében a stílus önálló virtuózitása uralkodik. Káprázatos, de mégiscsak kicsinyes bűvészkedés simítja el az elemibb erejű hatásokat a hasonlatok, ötletek mutatványai kedvéért. Mint az erőjelző gépeknél, lépten-nyomon kigyullad a legnagyobb ütést jelző lámpa, de lassankint idegesek leszünk a felvillanó fényektől. Persze az anyag itt is a legnemesebb; jó fiatalkori élményekből táplálkozik, akár Cocteau fiús, inas mondatainak, akár Giraudoux szeszélyes sodródásának az íze keveredik el benne, vagy még régibb és kitűnőbb örökség, mint Turauskas monológjában a Neveu de Rameau önfeledt fecsegése. Valahogy azonban (a csak-bravurra jellemzően) túlságosan egyenletes, felületen eloszló ez a nyelvi gazdagság; a téma vértolulásaihoz, elnehezedéséhez és örvényléséhez nem alkalmazkodik. (Mintha Céline-t Maurois írta volna meg.) Hiányzik belőle a legeurópaibb nagy regényben is megbújó nyelvi barbárság, váratlan szertelenségeivel, ha kell kihagyó lélekzetével, vagy nehézkes tekergésével elsúlyosodott gondolatok nyomán, kitérőivel és idegen hordalékával; Turauskas medvebája éppen a nyelvén nem érzik. De hiányzik belőle a nyugati stílus igazi monotóniája is, amely az egyes mondatokban olyan feltűnéstelenné és jellegtelenné tudja formálni az angol essayt, tartózkodó és csendes szakaszokon viszi a francia regényt a rejtett aknákig, még a versbe is belelopja a szürkébb sorokat, még a viccből is elsikkasztja az élesebb pointeot; a jó angol szövet példájára tompított fényével hat. Hevesi nyelve egy fokkal erőtlenebb, egy fokkal csillogóbb a valódinál; egyelőre az írástudóé, nem a nagy íróé. Mindent tud, csak a kellő időben dadogni nem, ami pedig hősének testi hibája és lelki erénye. Aki ennyire birtokában van tehetségének, annak vállalni kell, nemcsak élményben, de a megírás símuló alázatában és nyers kíméletlenségében, komolyság és iróniában egyaránt mélyreszántóbban, az érzéseit is. Turauskason csak másnak szabad könnyedén mulatni.