Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: A BIHARI REMETE

HALÁSZ GÁBOR: A BIHARI REMETE
AZ ÉRTELEM KERESÉSE

Az örök végezés, Bessenyei csüggedt hajlamainak testetöltése, bonyolította az ő sorsát is. Bécsben még mesterségesen teremtett magányt maga körül, a végleges kiszakadás is még félig az akarat fellobbanása, félig ellenállhatatlan kényszer; a pusztakovácsi remeteség azután meghozza a beteljesedést, a felidézett rémek elhatalmasodását, a magánosságot, amelyből többé nincs kiút. A sors szaván fogta, sűrűn és kissé könnyelműen visszatérő szaván és ritka kegyességgel váltotta valóra az elképzelést. Nem is olyan rossz a bécsi társaságban elkülönödni, ahol a magatartást az el nem maradó hatás, ismerősök, barátok véleménye, érdeklődése színezi; de ez az elröppent ifjúság volt és a hosszú öregség a teljes visszhangtalanságé. Nemcsak elhagyatott, de elhagyatottságát senki sem veszi észre; sorsának tragikus és groteszk voltát más nem érzi, mint saját maga. Kazinczy, aki első, még gyerekáhítatával a bécsi testőrvezér felé fordult, huszonöt év mulva vezéri pártfogással keresi fel a bihari remetét, de levelében nyoma sincs, hogy átérezte volna a két dátum és a két helyzet között lezajlott emberi színjátékot. Számára Bessenyei már az életében irodalomtörténeti fogalom, az úttörő, aki túlélte önmagát, akinek szerepe már csak az lehetne, hogy fiatal műveit rendezgesse és aki érthetetlenül tovább veszkődik különféle céltalan munkákkal. «Bessenyei György Urat unszolom - írja a megértő barátnak, Kis Jánosnak (1802 szept. 29) -, hogy fogjon fiatalkorában írt munkáinak megtisztogatásokhoz. Megígérte; de nem várok sokat tőle e részben. Voltairi románkákat irkál, 's keféli a' bolondokat. Minek ez? és kivált úgy pajkosan - und so seicht! - mint Voltaire?» Hogy a leveleiben, amelyek hűséges szeizmográfjai az irodalmi korérdeklődésnek, egyre ritkábban és egyetlen sajnálkozó szó nélkül kerül elő Bessenyei neve, hogy egy ismeretlen levelező társnak írván, szükségét érzi az emlékeztetésnek, «Bessenyei György, aki Hunyadit, Ágist stb. írta», hogy halálát észre sem veszi, csak később beszél arcképről, művekről oly közömbösen, mint egy százados illusztris halottnál, annak keserűségét csak ma vesszük észre, Kazinczy és íróbarátai természetesnek találták. Nem az élve eltemetett volt számukra, csak valaki, aki «most Biharban lakik.» Bezzeg Bessenyei két Kazinczyhoz írt levelében ott lobog a végzet. Már a bécsi válaszban a köteles szerénység mellett érezhető az életfáradtság külön hangsúlya és a negyedszázadnyi távolság a második feleletben lényegeset nem kellett hogy változtasson. «Leveledre Tarimenessel felelek.» (Első két szakaszát küldte el reménykedve, de sikertelenül.) «Te elragadtatással vagy hazádnak nyelve és tudománya iránt; az én vérem már hidegszik; de mégis sokat fogsz tőllem látni tzélodra. Elhagyom! Megfojt a meleg - - - purgatóriumban vagyok - - minden ember pápista.» A különös szépségű formulára, amelybe vívódását préselte és az elküldött, könnyek közt nevető emlékezésre, ami a Tariménes volt, felelt Kazinczy megjegyzése Kis Jánoshoz a «pajkosságról». Így mond csődöt a kortársban a műértő és az emberismerő.

Ha más nem, Bessenyei sajnálja önmagát. A fiatal türés öreges felszabadultsággal fordul át a panaszba. A teljesen befelé fordult ember ideges érzékenysége tör fel ezekben a visszatérő lírai betétekben, amelyek közlékenységük mellett is tulajdonképpen senkihez sem fordulnak. A végtelen elhagyatottságot siratja, de nem érzi szükségét, hogy az elátkozott állapotot megszüntesse. Senkit nem látogat, senkit nem hív, levelezésbe sem bocsátkozik. Még az olvasó is, akit emleget, csak maga számára költött személy, hiszen a cenzura elzárta a nyilvánosságtól. És tudja, hogy ha váratlan csoda folytán kijutna az akkori közönség elé, józan, átlagészjárású emberek olvasnák, akikben épp oly kevés a megértés, mint birtokostársaiban. Nem megosztani akarja hát fájdalmát, csak végére járni önmagában; a fogalmazás erejével ellensúlyozni a tárgytalan, céltalan érzés züllesztő hatását. A ki nem mondott szó pusztít, mert bizonytalanságot, letörtséget, káoszt szül és a jajszó is jobb, mint a tehetetlen hallgatás. «Ki nem sóhajt, a ki érzi sorsa mívét? Botsásd el szívemnek tengerén sajkádat Musám s könyveimben feresszed magadat». (A természet világa.) A «józan okosság» fordul benne a büszke stoikus tanok ellen, de az életmentő ösztön kívántatja meg vele a szavakban, belső monológokban feloldódást, az érzelmekről számotadást. Olyan természettel, mint az övé, csak tönkremenni lehet, vagy bódultan beletemetkezni az írásba. «Irok én is nyugalmamban, kínomban, nem tudván, mi vonsz, csak érzek a bennem élő természetben oly ellene álhatatlan ösztönt, mely magát társaival közölni kíványa.» A társak a jövőben vannak, halálából fog elevenekhez szólani, ami a legszebb halhatatlanság. A sokat író Bessenyeiben öregségére érik meg az igazi író.

Az ifjúságában felszedett gondolatok most találják meg érzelmi igazolásukat. A tizennyolcadik század nagy kultúraélménye, amely kezdetben intellektuális ingereket jelentett számára, utánzó műfajpróbálgatásokra birta, megannyi vérszegény, alig sikerült alkotásra, egyszerre élettel telik meg pusztai magányában, ahol az olvasás, elmélkedés nélkülözhetetlen varázsszerek. Kívül az országban a fiatalok rendszeres, jól megosztott munkával dolgozzák fel az örökséget, intézményesítik, közös üggyé emelik az ész álmait; Kazinczyék működése a nagyüzemmé fokozott felvilágosodás. Bessenyeiben ugyanakkor a korirány ellenére és természete parancsszavára, egészen személyes, egészen magánügy lesz a legáltalánosabb konvenció is, a világban egy élet értelmének a keresése. Nem érdekli más, csak ami élményt adott neki; az újból az, amit kikövetkeztethet a meglevőkből, a régiből az, amire emlékezik. Eltompult az újfajta benyomásokkal szemben, hogy süketek és vakok módjára annál élőbbé, szervesebbé igazabbá gyúrja magában azt, ami az övé. Bessenyei felvilágosodása gyötrelem és megengesztelődés, sötét gondok közt percekre kiragyogó szépség. A tudás szépségét sokan hirdették kortársai közül, hirdette maga is valaha lelkes meggyőződéssel, de csak megvert öregségében találta meg a méltó szavakat. «Ó, tudomány, bölcseség! Menybül alá szálló tűz! te vigasztalod a magánosságra rejtezett lelkeket! te gerjesztesz bennek tüzet, mellynek világát együgyü halandó társaikra ki terjesztik! Élteted az elmét; kergeted az unalmat; és gyönyörűséget hintesz minden más világi mulatságokat meg únt szívekre! Elmélkedés! olvasás! ti, lelkemnek nyájas gyermekei! áldot legyen vélem, s bennem élő gyönyörűségetek! kebelemhez szorítottalak benneteket, ti pedig karjaitokon rengetitek el fáradt életemet. Gyönyörűségetek szüntelen való, mely mindent meg halad abban, hogy szánalmat, tsömört soha nem okoz, mint az étel, ital és szerelmes bujaságban való heverés! Az életnek minden más kedve keserűvel buzog fel. Ó, szeléd böltsesség, világi megelégedésünknek, belső nyugodalmunknak Istene! tsak te vagy fojtában való boldogság, időtöltés és gyönyörűség!...» [*]

A fiatal Bessenyei stílusában alig van egyéni íz. Verseiben az alexandrinus lassú hömpölygését még jobban elnehezíti a kötelező szentenciák iszapa; őt vagy testőrtársait nézzük, költői leveleikből, a megverselt erkölcsi fejtegetésekből, hosszadalmas leírásokból ugyanaz a színtelen, erőtlen, lendületnélküli hang szól, amely egy Csokonai pompája, Berzsenyi zengése, de még Kazinczy játékossága mellett is különösen elavultnak, minden költőiséget nélkülözőnek tetszik. A francia vers hatása végzetes volt, ha mint nálunk, a szellemesség nem tudta betölteni, vagy a gondolat nem kovácsolt magának mutatós fegyvereket a tételek és ellentételekből. A voltaire-i verselés könnyű pezsgése, ravaszul elrejtett rakétái, szeszélyes fordulatai éppolyan elérhetetlen álom maradt Bessenyei számára, mint Pope olajosan sima, civilizált mondatai, egy barbárabb nyelv betörésének máig legtökéletesebb példája. Voltaire és Pope az uralkodó klasszikus hagyományt frissítették fel idegesebb, intellektualizáltabb, csattanókra kihegyezett stílusukkal, a Racineok és Drydenek ünnepélyességét. Bessenyei előzmény nélkül, összehasonlíthatatlanul kezdetlegesebb nyelvi fokon egyszerre próbálta a tiszta klasszícitást és a bámult mintákban tovább fejlődést, ezt a már magát átszellemítő klasszicizmust utánozni, a szavak színjátékát ugyanúgy, mint az értelemét, természetesen sikertelenül. A latin óda, vagy a német szentimentális vers szintén másodlagos, civilizációs termék, mégis a rétorikus hajlamokban vagy a borongó kedvben megvolt nálunk is a rokon lélektani talaj, hogy csodálatos hazai virágokba szökjenek. A szellem száraz csillogása, az érvek költészete azonban végig idegen maradt. Bessenyei költészetében is, aki a magyarok közül legmélyebben érezte át a «franciásság» értékét, csak egy utánzott erény tudott valamelyes erőre kapni, a moralizálás, mert ennek a gyökerei visszanyúltak a magyar multba, a protestáns énekköltők kántáló rigmusaihoz. A korai Ember próbája hangjában még erősen közel áll akaratlan elődjeihez, nehézkes, körülíró, magyarázó menetével, az akkor új hű fordításeszmény helyett is a régies parafrázishoz ragaszkodik. A későbbi Természet világa már frissebb, a didakszis költői eszközeit értőbb, sorok és gondolatok ritmusa pontosabban fedi egymást, több a szerencsés tömörítés, a csattanó ötlet, a bujkáló líra. «A sok törvény ollyan, mint a Duna háló. A per mint Balaton, nagy tó s mindég álló». «Az ember öröme míg él, mindég testi. Hid el! okos lelkét bármely nagynak festi. A lélek nem eszik, nem alszik, nem iszik, Nem fárad, nem nyugszik s asszonyhoz nem fekszik.» «Itt a vigasztalás olvasó, ha tettszik, El fárat az író; meg únta; le fekszik.» Egy-egy könnyű rugókon pattanó, finom gúnnyal telített francia sorpárnak az ilyen sorok hangzásukban, humorban vaskosabb, de nem méltatlan magyar megfelelői.

Bessenyei igazi hódítása azonban a prózája. Ha Kazinczy érti a korban legjobban az emberek talpraállítását, Bessenyeié a gondolatok elevenítésének dicsősége. Messze előtte és utána senki sincs, aki az elvontságokat olyan szemléletessé, természetessé tudná tenni, mint ő. Az elődök itt is a vallásos hitvitázók, akik támadó hevükben szabadulni tudtak a nehézkességtől, amely egyébként a filozófiai elmélkedést menthetetlenül kísérte. A bölcselet nálunk teljesen érthetetlen nyelven szólt, ha csak bölcselkedni akart, nyomban magvas, kifejező és még filozófiai szempontból is tartalmasabb tudott lenni, ha közvetlenebb volt a célja, akár prédikáció, mint Bornemisza Péter fejtegetéseiben, akár dogmatikus vita, mint Pázmánynál. Különös személyes viszony alakult ki ilyenkor az író és olvasó között, amely tükröződött a hanghordozáson, fordulatokon, a szavak megválogatásán; a captatio benevolentiae megteremtette az érvekben, színekben, élvezetes hasonlatokban, pontos fogalmazásokban gazdag filozófiai stílust, amit csak az amor veritatis nem tudott elérni. Bessenyei prózája ezt az olvasót rohamozó, kérdésekkel, felkiáltásokkal, apró kitérésekkel tarkázott elmélkedést fejlesztette hajlékonyabbá és művészibbé. Döntő szerep jutott ebben is magába mélyedő hajlamának. A sokat töprengőben lassanként kialakul a gondolat lírája, amely a szabályos végeredménye helyett inkább a születés folyamatát érzi érzékeltetésre méltónak, a belső izgalmat szeretné közölni, a lélek vajudását, az egyéni kinlódást és felszabaduló örömet. Bessenyei az öntudatlan művész, aki néha a legeredetibb stílusszépségeket valósítja meg, mert szabadjára engedi kicsit naiv és nagyon csökönyös boncolgatását, ámulásait és elérzékenyülését, főleg pedig örök rezignációját. Egyszer szókimondó, mondatai élesen csattognak, hangzásban is, mint tartalomban a nagy moralista hagyományok szellemében. «Az ember nyomorult állat. Egy szó ellenségeddé teszi. Egy eset földhöz üti. Ha a szerencse szárnyaira veszi; kevély, dicsekedő, felfuvalkodott; és a többi embert, mint lábának zsámolyát úgy nézi. Ha a viszontagság szerencséjéről leveti: sírva fakad, azoknak esedezve, kiknek azelőtt rangjának magasságárul köpködött alá fejökre». (Holmi.) Máskor zuhogó kérdések, vagy aforisztikus tagolások teszik modernné és élvezhetővé a stílusát. Láttuk, milyen drámai erővel törtek fel panaszai, ritmikus sóhajokra szaggatva a természetes beszédmenetet és hogyan lopódzik be a humor mókásan töredezett mondatokban. «Felelj olvasó! Mély már itt a víz, látod! Nem lábolhatom... El menek sétálni és gondolatokat gyűteni. Itt hagylak - - Vesződj magaddal! (Magyarország törvényes állása.)

De nemcsak a mondatok dramatizálásához ért. Voltaire és a felvilágosodás szerette a vélemények szimpozionját, ahol testet öltött az Előítélet, a Korlátoltság, a Józan Ész, az Elfogulatlanság és a középkori moralitások ellenképeként megjátszotta a maga gúnyos kis színjátékát. Mesteri bábjátékok ezek a voltaire-i jelenetek, egyszerre éreztetve a rendesen exotikus külsőségek stílizáltságát és a nagyon is haza célzó tételek valóságát; egyik sem nőhet a másik felé, kellő időben bukkan elő a játék a prédikációból, a komoly tanulság a burleszk ötletekből. Az egyensúlyt megteremteni nehéz feladat és próbára tette Bessenyei iparkodását. Többször és változatos formában tér vissza néha hasonló kísérlet. A Tudós társaságban öten találkozgatnak egymással, Sondi, Kodor, Rollai, Landos, Dondi szépnevű urak; mihelyt ketten összekerülnek, mint az automatákból szakad ki belőlük világnézetük, véleményük a legfőbb kérdésekről, kételyeik és meggyőződésük. Természetes, hogy nem élőlények, a szó mai regényértelmében, csak egy-egy rögeszmének végsőkig egyszerűsített képviselői. Testetlenségük nem hiány, ellenkezőleg, a legfőbb erény és rokonság, ami őket a korbeli irodalom számos alakjához fűzi: persze a velükbánásban már előtűnnek Bessenyei kezdetleges eszközei. A nehézkes mondanivalóra csak véletlen cimkeként vannak ráaggatva a szereplők; a beszélgetés fordulataival fejlesztés titkát még nem sikerült ellesnie. A Filozófus ebédjelenete (IV. játék, 3. jelenés) már színdarab voltánál fogva is jobban sikerült; a feleletek röpködése természetesebb, a súlyosabb mondatokat írói érzékre vallón ellenpontozza Pontyi egy-egy józanságában fejbeütő megjegyzése. (Az ingénu alakja nem csak világnézetet szolgált, de stílusfortélyokat is a nagy nyugati mintákban; Bessenyei értette, amit olvasott, ha erejéből csak félig futotta is az utánzásnál.) A Holmi-ban egészen egyéni ötlettel magát és a lelkét bonyolítja párbeszédbe; a bizalmas kis zsörtölődések, egymást bírálások - hiszen elég közel állanak egymáshoz - szokatlan bájt visznek a dialógusba, a művészet félreismerhetetlen ízét. A Bihari remete magára eszmélésében, «minekutána... elméjében magát tíz esztendeig főzné és gondolatainak tengerében úszni kezdene, barlangjábul kikél egy reggel», - a friss hajnali színekben, amelyek köszöntik, a monológok halk érzelmi kíséretében, a benyomuló személyes élményekben, amelyek a burkolt önarckép szenvedélyére árulkodnak, már egyenrangú kezd lenni a kivívott forma a belső gazdagsággal. Az írói és emberi beteljesítést (a kettő egybeesik) azután a Tariménes utazása hozza meg, a «bánatos emlékezet», az elveszett időnek és az elveszett ifjúságnak keresése.

A Tariménes summája Bessenyei életének, képességeinek és a tizennyolcadik század magyar szellemi kincsének. Mi minden van összezsúfolva ebben a céltalanul és reménytelenül összehordott műben! Eszmék, amelyekkel végigviaskodta életét, az országló hatalomról, a jó királyról, népről és nemesi karról, törvényekről és erkölcsökről, politikai reformokról, tudásról és hitről, a vallások eltéréseiről és az istenségről, a manérról, nyelvről, tudományról, a társaság javáról és az egyes ember boldogságáról, az emberek közti különbségekről, a megelégedésről és lemondásról, életről, halálról, hogy megoldva és megoldatlanul még egyszer elvonuljanak fáradt tekintete előtt, mint végeláthatatlan sorban menetelő katonák. [*] Emlékek a nagy királynőről és csodálatos udvaráról, amely a visszatekintő előtt ragyog fel teljes fényében, mint egy elsüllyedt Atlantis, a filozófusok egyszer megvalósult álma. Emlékezések érdekes, nemes fejekre és furcsa udvaronctípusokra, a nagy urak, nagy papok, a bécsi előkelőek kavargó csapatára, akiknek összes gyengéit látja és elnéző fölénnyel számol be róluk. Történeti események, amelyek magyarázatában mindig kedvét lelte és itt még - regényről lévén szó - szabadon alakíthat is, egyszerre élve meg a histórikus és író örömét. Irodalmi anyag, a sok-sok tanulság, amit végre megfelelő területen és erővel érvényesít; a roman philosophique sajátságait minden más mintaműfajánál jobban elsajátította és önállóbban alkalmazta. Végül pedig, rousseaui többletként a voltaire-i keretben, de pusztán a maga ösztöneitől vezetve: önéletrajzi részletek, nem annyira tények és események, mint inkább, jóval művésziebben, hangulatok, elérzékenyülés és önirónia formájában. A fiatal Tariménes életszomjúságát, az öreg Kantakuci kiábrándult bölcseségét, az utat Totoposz királyi kastélyától a pucufalvi omló-romló tanyáig, egy élet mérlegét szövi be történetébe.

A könyv szertelenné dagadt a sok közölnivalótól, elnehezült és egyenetlenné vált. Az elmélkedés néha rettenetesen vontatott és külön traktatusokban lenne helyén, mint az országgyűlési cikkelyeknél. De ahol vitákba tudta szorítani, kitűnően jellemezve a megszólalókat, vagy kedvenc bölcsét, Trézénit beszélteti, vagy ahol Tariménes tanul és a vad Kirakades eszmélkedik, ahol önmagukat pellengérre állítják a vallásos képmutatók, a gondolat erőteljesen szárnyal, friss hangú és meggyőző részletfinomságai rendkívüliek. Nézzük például Tariménes három mesterét. Az első, aki otthonról kíséri, a könyvtudós; vidéki bölcsesége hasznos volt a kezdésre, de az életre nem tanított. Mester uram ott gyakorlatlanabb, mint a növendéke, akiben a természetes kíváncsiságot nem fojtotta el a papiros. Ő a manér nélküli pedánt; Arténis előtt kocsonyává fagy a rémülettől, míg Tariménesben, «fellobban régi nemes vére» és kitűnően megállja helyét. A második, Kantakuci, a manérból kivadult, a pedantérián felülemelkedett, az élettől megundorodott filozófus. Számára már nincs izgalom és hiú reménység; az emberek rosszak, az igazság százféle, a dolgokon változtatni nem lehet, a küzdelem céltalan, a lényeg megismerhetetlen, «Jupiter tudja és a pucufalvi becsületes tanács». Ő volt a betelt sors; a harmadik Trézéni (Kaunitz?) az el nem ért eszmény. Olyan emberismerő, aki bánni is tud velük és hatalmat gyakorolni felettük, olyan tudós, akit könyvek és élet egyaránt gazdagítottak, aki előítéletek, kicsinyességek, emberi gyarlóságok fölé emelkedett anélkül, hogy kétségbeesett volna, egyensúly és fölény, nyugodt értelem és csendes érzések birtokosa. Tőle kapta Tariménes a legtöbb jó tanácsot: «Alkudj magaddal, fiam! ahogy lehet»; füstbe ment szép tervek a keserű visszaemlékezés számára.

Gyöngéd színekben sincs hiány. Arténis valóságos tündérkirálynő, alakja a szépség, jóság, bölcseség sugárkörében jelenik meg, mégis egyénivé tud válni a végtelen szeretet által, amellyel Bessenyei minden lépését kíséri. A rajongás, ha képtelen szabadulni tárgyától, éppen olyan jellemző részleteket tár fel, mint az aprólékos éleslátás; a misztikusok így ismerték meg Istent. Bessenyei hódolatában is van valami a vallásos érzésből, egyébként józanná fakult hite itt az odaadás szenvedélyével loboghatott. «Hogy emeljük Arténist dícsérettel feljebb magánál? Őtet, ki minden dícséretet felülhalad és minden hívséget magához ragad?» - mondatja róla a nagy győzelem után Trezénivel. Ha Arténis a végső átszellemítése, Tomiris a földi testetöltése a nőnek és jó alkalom, hogy vele kapcsolatban mai írónak is becsületére váló lélektani finomságokra figyelmeztessen, a szerelem inditékát elemezze, elmélkedő hajlamát és túláradó érzéseit, az emlékezést és a megfigyelést egyaránt kiélje. A szenvedélyt felfokozott pátoszú, mesterkélt fordulatokkal teli nyelven szólaltatja meg, précieux módra, amit korában a szépérzés és a francia szerelmi regények hagyománya megkívánt és amely olykor éppen különösségével csodálatosan érzékeltet. «Ebédtől felkelvén, az idő sétálással, kertben való mulatozással telik el, mely órák alatt Tomiris és Tariménes mind mélyebben-mélyebben nehézkedtek egymás szívére.» Lehet találóbban mondani? A nyelvi furcsaságok minden «szép» feladatban, mint amilyenek a leírások is, megsokasodnak; a hajnali táj üdeségét, vagy a királyi kastély pompáját mégis elénk idézik, nem szemléltetőn, mint a modern módszer, pusztán a választott kifejezések szuggesztiójával; a szavak virítanak, nem a kép. Ugyanígy, ha harci zajt kell festenie, tömegjeleneteket, mulatságot, soha sincs hijjával a felidéző mondatoknak, ami az irodalomteremtés korában bravúros teljesítmény. A nyelvi állapot is csak az egyéni erőn múlik? Kazinczy, vagy Bessenyei prózáján nem érződik az újjal küzködés, kifinomodott hatásaik, választékosságuk mögött mintha százados hagyományok élnének. (Aminthogy az uralkodó szónokiasság és biblikus pátosz mellett a keresettség humanista követelménye is fel-felbukkant egy-egy prózaíró elődben, spanyolos szélső preciozitással Rimaynál, franciás egyszerűsítéssel Mikesnél, a népnyelv formai meglepetéseinek felhasználásával Faludinál; egyikük írása sem «természetes.»)

Keserűségét és gyöngédségét azonban a műfajhoz illően át meg átszövi érett, bölcs iróniája. Megint megcsodálhatjuk művészi tanulékonyságát, amellyel a voltaire-i rajz fonák rövidüléseit magáévá tette. Érti a békatávlatot, a komikum hálás eszközét, egy-kettőre pojácát tud csinálni az emberből, képtelen játékszert az intézményekből, értelmetlen hókusz-pókuszt szokásokból, vallásból, erkölcsből. Kirakadés hányódása a kultúra kiismerhetetlen bonyodalmai között, Rühödi paraszti összefoglalása a világról, a különböző poszik végeérhetetlen magyarázkodásai nevető színekkel egészítik ki Tariménes nemes kíváncsiságát, Kantakuci életismeretét, Trezéni bölcseségét; ők a Sancho Panzák a don quichotei világképben. És az egésznek a központja saját kifosztott, elfáradt, bánkódó lelke, amely a gúnyolódásban éppoly kevéssé talál enyhülést sebeire, megoldást kételyeire, mintahogy nem talált a nagyvilágban, a könyvekben, sem az emberek közt, sem a magányban. Únja az életet, de nem szabadulhat tőle, ahogy maga mondja; írja a kiadatlan heverő munkákat, jót rosszat, vegyesen, várja a késlekedő halált. «Minden néven nevezhető okos emberi társalkodástul megfosztatva, semmi féle halandókkal nem levelezve, senkitül nem látogatva, senkitül sem látogattatva létezik az író egy pusztában, a holot könyveivel, gondolataival és a néma természettel tölti idejét: élvén azért tsak, hogy még meg nem halhatot. Magán szánakozva a világon nevetve, számlálja napjait». (Magyar Országnak Törvényes Állása, 1804.)

[*] Rómának viselt dolgai. Máig kiadatlan kézirat.

[*] Ez a gondolatvilág a Tariménes alapján külön részletező tanulmányt érdemelne. Belőle csakúgy, mint az esztétikai vizsgálódásból kiderülne: Bessenyei pályájának második fele értékben, súlyban, jelentőségben messze felette áll az elsőnek.