Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · Földi Mihály: Új theokrácia felé?
1935 nyarán egy kis adriai faluban húzódtam meg néhány napra, régi szürke sziklák és kemény fenyőfák közé, melyek már sok földi hatalmat láttak keletkezni és elmulni ezen a vidéken. Kavargó munka, vita, válság, nagy utazások voltak mögöttem, - el akartam kissé rendezni magamban a dolgokat, szembe kívántam nézni önmagammal. Leültem a tenger elé s néztem, hallgattam zajlását, csapkolódását, szakadatlan hányódását; ritmikus morajlása egy időre megnyugtatott, de csakhamar riadtan kaptam fel fejemet: bennem egy nagyobb, egy vadabb vihar zúg, az élet vihara, aminek villámait és dörgéseit idehoztam magammal. És a léleknek ez a vihara túlharsogta a tenger feneketlen lélegzését. Felemelkedtek előttem a newyorki felhőkarcolók, elémtárultak az amerikai gyárak, bankok, vállalatok, farmok, fülembe csengtek az újvilág nagy és kis embereivel folytatott beszélgetéseim. Amerikából a válság ordított rám. Elfordítottam tekintetemet és Oroszországot néztem, a kínlódó kapitalizmus látványa után a lihegő bolsevizmus emlékeiben fürkésztem. Néztem a kopár orosz városokat, hallgattam orosz ifjak elszánt és szűk szavait, újból bámultam a bezárt templomokat, a ragacsos kenyeret, a könyvek fekete papirosát... a sorvadt, sorvadt életet. A válság nyujtja felém öklét az orosz földről. Elröpítettem pillantásomat Afrika zuhogó napja felé, barna és fekete emberek közé s megrázkódtam a gyarmatok sistergő, vajúdó katlanától. Afrika napjára forró tűz süt vissza; a válság tüze. Mindenütt nyögnek, panaszkodnak az emberek. Tekintetük sötét, hangjuk kényszeredett, reményük gyáva, hitük kiégett. Kevés az ennivaló, csökken vagy elfogyott a munka, a kereset, béna a kedv. Mindenfelől az élet megnehezedéséről és elsötétüléséről csapnak ránk hírek s úgy emlegetik már a katasztrófákat, mint a mai helyzetek természetes következményét; ma borús az ég, holnap, de talán már éjjel kitör a vihar.
Miért kell kitörni a viharnak?
Miért természetes az ember életében a katasztrófa?