Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 9. szám
Múlt év decemberében a
Külsejében a
A
Már nem a nemzeti szocializmus győzelme felett érzett első mámor, hanem az elvi leszűrődés dokumentuma az a hatvanoldalas brosúra, melyet ez év elején bocsájtott közre H. Langenbucher
Könyvének egy más helyén úgy definiálja a nemzeti szocialista költészetet, hogy az «a heroikus felfogás szellemének egyesülését jelenti a művészet örök törvényeivel». Ezután megszólaltatja Göbbelst, Göringet és Johstot, az új német drámai világszemléletnek ezt az atyamesterét, hogy elejtett szólásaikból mozaikszerűen rakja össze az új német esztétikai hitvallás alaptörvényeit. Majd felsorakoztatja közel száz nagyrészt ismeretlen költő nevét, aki a most uralkodó felfogás szerint epikai, drámai és lírai téren vezet. Néhány régóta ismert tagja ennek az együttesnek, mint Walter Bloem vagy Lulu von Strauss und Torney, most erősen emelkedett jelentőségében. Jellegzetes, hogy az elismerőleg felsorolt regényeknek nagyobbik fele a hitlerista mozgalom győzelmével foglalkozik. Külön kiemeli a szerző Salburg grófnő «faji és valóságbeli» regényét
Mi történt, kérdezzük önkéntelenül, hogy ilyen művészeti normák egy hatvanmilliós nép széles rétegeiben tartósan gyökeret verhettek?
A változást nem szabad egyoldaluan politikai mértékkel mérnünk. Megvannak a kultúrtörténeti, sőt az esztétikai alapjai is, és a különböző szférák szorosan egymásba kapcsolódnak. Már vagy két évvel a nemzeti szocializmus uralomra jutása előtt jelent meg Forst de Battagliának, a Bécsben élő történésznek és kritikusnak
Talán más oldalról is kimutathatnók, hogy ami ma a nemzeti szocializmus irodalmának tűnik fel, eredetében nem mindig és nem csupán az. Moeller van den Bruck, akinek alakjához a nemzeti szocialisták a posztumusz gyermek rajongó tiszteletével tekintenek fel (sokat említett főműve, a
Az eszmék, amik itt a német hatalmi összeomlás felett érzett keserűség nacionalista mezében kifejezésre jutnak, nem is kimondottan politikaiak. Fajelméletről, északi vagy ősgermán kultúrideálokról még nem esik szó. Ha a szerző ellenséges támadásai tüzébe veszi a «forradalom», «liberalizmus» és «szocializmus» jelszavait, nem annyira belső pártok és csoportok ellen hadakozik, mint inkább erős válaszfalat emel a «németes» és a «nyugatias» kultúra közé és felszabadító hadjáratot indít az ellen a franciáskodó «liberalista-humanista-civilizációs» beáramlás ellen, amelytől a németség nagy rétegei nemcsak nagyhatalmi presztízsüket, hanem kultúrális egyedülvalóságukat is féltik.
Éppenséggel nem új hang ez. Találkozunk már vele az európeista, Nobel-díjas Thomas Mann egy félig feledésbe merült művében, a
A mondvacsinált ellentét mögött ott lappang Németország és Európa ellentéte, amely érdemén és értelmén túl kiéleződött azáltal, hogy a német szellemiség magát többé-kevésbé öntudatosan a «kultúrális front»-tal azonosítja, nem számolva azzal, hogy ebbe a definicióba, mint univerzális tartályba, kényelmesen beilleszthető az intellektualizmus elvetése, a faji és heróikus életelv dicsőítése és mindaz, ami a mai német közfelfogás alfája és ómegája. Thomas Mann akkor még ehhez a «kultúrális» különfronthoz húzott, amely élesen ütközik költői egyéniségének kozmikus, kozmopolita vonásaival. Későbbi nyilatkozataiban az új alkotmány frontjához csatlakozott ugyan, de mégsem vetkőzött ki teljesen a német szellemiség emberét annyira jellemző polaritásból, a kozmopolitizmus és a német szellemi különállás konfliktusából, amely csak úgy válik annyira-amennyire elviselhetővé, ha a költő a napi politika harcaitól tisztességgel távolmarad.
Ennek az elkülönülésnek lehetősége, amelynek Weimar virágkorát köszönheti és amely még az államminiszter Goethének is áldásosan biztosítja teljes szellemi szabadságát és szuverénitását, a gondolkodás
Világszerte ismertek azok az eszmei sémák, amelyekkel a német művészeknek közösséget kell vállalniok, ha a céhben akarnak maradni. Idetartozik első sorban a heróikus életfelfogás dicsőítése, amellyel mesterségesen konfrontálják az intellektuális, a racionalista világszemléletet, mint a zilált, önmagával meghasonlott múlt gyászos szellemi csökevényét. Ide tartozik a felűlről megszabott esztétikai irányelvek feltétlen elismerése és harcos állásfoglalás minden defétista jelenséggel szemben. Ide tartozik továbbá az északi kultúra, a germán faj és a fajvédelem ideológiájának átvétele, a polgári és polgárias életmorál tagadása (nem a proletár társadalom, hanem a rendi tagolás szemszögéből) és a parasztság, a falu, a föld kultúrájának előtérbe helyezése a városi kultúra rovására, nem folklorista és pszichológikus, hanem főleg míthikus értelemben, olyannyira, hogy a pogány őskor és a rusztikális hangulatok apotheózisa ebben a költészetben szinte egybeolvad.
Általában erős túlfestés, a kinyilatkoztatás szünetlen gőgje, a neoromanticizmus egy sajátos faja, amely a középkor helyett a germán őskort favorizálja, jellemzi az új költészeti felfogást. A távolmúlt míthoszaiba visszaszálló romantika azonban valami korszerű monstruozitással párosul. Az ősiség fellengős kultusza és a legújabb technika serény felhasználása csakúgy találkoznak egy síkon, mint a wilhelminista művészi ízlés korában, amikor a császár karnagyi botja szinte a Nibelung-gyűrű vezérmotivumainak dallamára varázsolt elő beton- és páncélóriásokat. Amellett új vezető hatalomként jelenik meg a kollektivitás szelleme. Jellemző ezen a téren Johstnak, az új irány legünnepeltebb drámaírójának és dramaturgjának síkraszállása az antik szabadtéri színpadnak és kórusnak, mint a drámai tömegdinamika egyedül elképzelhető szerveinek, visszaállításáért. De ez a drámai kollektivitás kiadósan él a legmodernebb propaganda eszközeivel és fokozott szereplési kört juttat a filmnek is.
Talán a legkirívóbban áll előttünk a tegnap és a ma ízlésének ellentéte a két szomszédos kor egy-egy domináns képviselőjének, mint Thomas Mannak és H. F. Bluncknak szembesítésében.
Thomas Mannban - mint arra már utaltunk - vannak vonások, amik megállhatnák helyüket a mai Németországban is, míg Blunck neve nem csak az utolsó években vált ismertté. Pesten is már vagy egy évtizeddel ezelőtt feltünt a felolvasó asztalnál néhány monumentálisan ható novellájával. De Thomas Mann az új hatalmasok szemében mégis csak a régi, levitézlett, polgári Németország hírnöke, Blunck pedig magábaszállásából hirtelen központi helyzetbe került, a nemzeti szocializmus törekvéseinek legünnepeltebb reprezentánsává lett. Thomas Mann csakugyan a polgári kultúra ideáljának lelkes hirdetője. Hiszen Goethét is, akihez különösen stílus tekintetében annyi rokon szál fűzi és akivel abban is megegyezik, hogy - az Emerson-Babits-féle értékelés szerint - mindkettő elsősorban «író» és csak másodsorban «költő», két éve megjelent hatalmas tanulmányában mint a polgárias német ízlés vezető szellemét állítja elénk. Regényeinek legellentétesebb jellemei is, mint Settembrini, a nyugatias humanizmus, és Naphta, a katolikus egyetemlegesség hitvitázója, feltétlenül európaiak. Vannak szép számmal konzervatív típusai, de ezekből, akár a patricius, lokálpatrióta Buddenbrookokról, akár a tetőtől-talpig porosz katonatiszt Joachim Ziemssenről essék is szó, hiányzik minden bigott nacionalizmus.
Blunck költészetében hiába keressük ezt az európaias problematikát. Ő is északnémet tengerparti származású, ő is szívesen időzik hanzeáta környezetben, de az ő Hein Hoyerje vagy Bernard Fockja, a bolygó hollandinak ez az újabb német változata, lényegükben mégis csak ógermán mitológikus alakok. Van Bluncknak néhány a távol germán múlt szimbólumaiba visszanyúló regénye is, az ősember gigantikus, égbe törő és ködbe fúló rajzával. Egész költészete túlméretezett, hiányzik belőle a közelség meleg, intim részletekbe hatoló közlékenysége. És hiábavaló minden hangos verbuválás ennek a költészetnek külföldi elismertetéséért, hiába fenyegetődzik Will Vesper, a
Kik tartoznak ebbe az új költői együttesbe, amelynek nemzetközi elismertetését a mai hivatalos Németország, ha kell, tűzzel-vassal is ki akarná csikarni? A felelet nem esik könnyen, ha nem akarunk langenbucheri alapokra helyezkedni és politikát poézissel féktelenül keverni. Pedig a nevek és művek összevisszaságán felül bizonyára létezik egy költői elit, amely a mostani viszonyok között is kivívja a maga egyéni igazát. De a kiválasztás éppen a szempontok keverődése és a hivatalos dobverés miatt igen nehéz, és csaknem lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki össze akarná állítani a jelenlegi Németország olyan antológiáját, amely a jóváhagyottak sokaságából kiválogatja a legerősebb értékeket. Közismert az a versenyfutás, amely a hitlerizmus első hónapjaiban a beérkezésért és befogadtatásért folyt. Emlékezetes még a sikamlós Hanns Heinz Ewers meddő erőlködése, hogy Horst Wessel-drámájával beférkőzzék az új hatalom kegyeibe, Hanns Johstnak és a pesti származású E. G. Kolbenheyernek, a
Az idősebb költői generáció tagjai közül Blunck mellett talán mint az új szellem legnívósabb regényírói szerepelhetnének Hanns Grimm, a német gyarmati törekvéseknek ez az Afrikát járt belletrista úttörője, Josef Ponten, a Volga melletti németség avatott megéneklője, és Hans Carossa, fínom balkáni és háborús hangulatok költője. De a fiatal titánok tábora sokkal nagyobb és a kiválasztás sokkal nehezebb. És ha kiragadunk néhányat a javából, nem csekély meglepetésünkre azt fogjuk tapasztalni, hogy minden hivatalos fék és kényszer ellenére ma is találkoznak a legellentétesebb vérmérsékletek és hangulatok.
Itt van pl. Georg Britting, az ifjú német irodalom egyik leggroteszkebb jelensége, aki egyik sokat említett elbeszélésének ezt a különös címet adja: «Egy kövér ember, akit Hamletnek hívtak». A címet olvasva, önkéntelenül ráeszmélünk a Hamlet-probléma minden rejtett csábjára és zamatára. Újra tudatossá válik előttünk, mennyi ebben a legmélyebb, bár nem legplasztikusabb Shakespeare-drámában a tudattalan, mennyire alkalmas arra, hogy hypermodern környezetbe travesztáljuk, hogy a pszichoanalízis minden tételét levezessük belőle az Oedipus-komplexumtól a kényszerképzetek behatása alatt cselekvő vagy inkább csak cselekedni akaró neurózis egy tipikus esetéig. És mennyi benne a ma is élő alak, aki szinte felkínálkozik, hogy átvigyük a modern élet fonákságai közé: Polonius, a minden hájjal megkent konjunktúra-bölcselő, Horatio, a külföldet járt intellektüell rajongó, Ofélia, a túlfinomodott, idegösszeomlásra hajlamos szalónszépség! De Britting minderről mit sem akar tudni. Az ő Hamletje nem a schizothym töprengő, hanem a shakespearei hős polgárias ellentéte és persziflázsa: kövér, kéjenc, akinek nincs téveszméje, de aki nem képes felfogni a való élet legprimitívebb igazságait sem, aki nem királyfi, nem is nagyúr, hanem karikatúrája az elhízott, életképtelenné vált burzsoának. Esetlen alakját a költő mindenesetre finom pasztellszínekkel festi.
Azután itt van Ernst Jünger, az antiintellektuális hajlamú és mégis folytonosan elmélkedő német globetrotternek egy eléggé színes és rokonszenves válfaja, aki
Megint egészen más területre visz Karl Benno v. Mechow erős, földszagú, szűziesen ható epikája. A
Beszélhetnénk továbbá Max René Hesse
Lehet-e, szabad-e hát az új német politikai hitvallás átalakító hatásáról beszélnünk irodalomra és költészetre? Több-e ez a hatás puszta megszorításnál, elfojtásnál, kierőszakolt, az írókra ráerőszakolt dietétikai rendszabályoknál?
A probléma ilyen szimplisztikus megfogalmazása ugyanolyan kevéssé számol a művészet speciális kultúrtörténeti adottságaival, mint a hitlerista hivatalos esztéták önkénye. Mert az újnémet művészeti forrongás, ha látszólag nemzeti szocialista parancsszóra keletkezett is, tényleg mégis a maga sajátos útjain jár és különvilágiságának törvényeit követi. Itt a német hatalom irányítói olyan feladatra vállalkoztak, amely túlnő szellemiségük látkörén, és máris nem urai többé a felidézett helyzetnek. Kétségtelen, hogy az ú. n. «nemzeti megújhodás» dinamikája lázba hozta a művészeteket is, amelyek minden külső megmozdulásra lényükhöz tartozó érzékenységgel reagálnak. De ha a közvetlen kiváltó okot politikai téren kell is keresnünk, egészen más természetűek a mozgalom esztétikai gyökerei és mások az esztétikai perspektívái.
Ha a művészetek utolsó félszázados fejlődését, függetlenül a gyorsan változó apró-cseprő irányoktól, nagy közös vonásaikban figyeljük, két egymással homlokegyenest ellenkező és mégis végzetesen egymásba torkoló tendenciára bukkanunk.
Az egyik a múlt század derekán erőre kapott
Szinte egyidejűleg a
A háború utáni évek eltárgyiasodott, magát aktualitásokban eléggé kiélni nem tudó művészi kurzusa ellen már évek óta opponálnak a német intellektuálisok széles rétegei. A könnyed, gördülékeny stílű elbeszélők ellenzéke, amely Schnitzlertől és Wassermanntól Stefan Zweigig és Alfred Neumannig minden népszerű regényírói talentumon talál kivetni valót, talán részben a franciáskodó irány túlsúlyra jutásától való félelemmel, részben pedig öntudatlan faji előítéletekkel magyarázható. De Emil Ludwig sokszor felszínes és felelőtlen életrajzi regényei, Heinrich Mann és Lion Feuchtwanger politizáló pamfletregényei ellen már a baloldaliak is síkra szállnak. És az új politizált, utcai pártharcok tüzében kéjelgő drámairodalom képviselői, a Brechtek, Tollerek, Wolfok, Lampelek ellen megindul az ellenlábasok egész áradata.
Az elégedetlen esztéták hada a «nemzeti forradalom» első hevében kritikátlanul azonosítja törekvéseit az új politika hullámaival. Katarzis utáni vágyát tükröztetve látja az új hatalmasok «tisztítási» szenvedélyében. A hitlerizmus népboldogító politikai szólamait beleveti a művészi forrongásba új «tartalom»-nak. De ez tényleg nem egyéb kiváltó lökésnél. A változás belső csírái már előbb megvoltak. Új utat jelöltek már a Stefan George köré sereglett iskola törekvései és ábrándjai. Valami messiási, küldetésszerű tudat él a mai németországi művészek nagy soraiban, és ez a tudat régen és messzire túlnőtt már a nemzeti szocializmus sovány, egyhangú nomenklatúráján. Hogy ez az emelkedett, magába zárkózó hangulat hová visz, ki tudná ma még megmondani? Egyelőre homályos, «terminus technicus»-okba nem szorítható történeti erők folytatják itt is tomboló játékukat. És mi ostromoltan, lenyűgözve lessük, mivé kristályosodnak.