Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám
változás apja, örök ősz, ki belehelsz mindent
napszín fuvalmaddal, melyen láthatatlan rozsda borong.
Te vonod az első pehelynyi árnyat az ujszülött homlokára,
néked szolgál, lábad elé hullva, ami arra megérett.
hogy édes leszen majd a zsibbadás...
szomoruságát négy fátylas vonónak
s midőn az Andante kiadta lelkét,
a csöndben láttam egy halovány lepkét:
az is te voltál.
fel kell emelnem, félig a paplan alá sülyedt
tetszhalálából, s bolyongok a néma szobán
mint künn a telihold, fázós és halovány:
te súgod olyankor, mit is veszítek itt,
jaj, mit kell itthagynom e földgolyón
melynek zűrös dallamait kezdtem megszokni már
e pufókarcú és márvány angyalokat.