Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · KÜLFÖLD

H. Á.: Ludovic Halévy emlékiratai

Mostanában jelentek meg Ludovic Halévy hátrahagyott feljegyzései, fia, Daniel Halévy bevezetésével és jegyzeteivel. Az első két kötet, amely 1862-től 1874-ig dolgozza fel az eseményeket, Párisban nagy feltünést keltett. Ludovic Halévy Offenbach-szövegei, drámái és karcolatai ügyesek voltak, az emlékiratok majdnem zseniálisak. Az ember bámulja, hogy ennek a népszerű boulevard-írónak milyen hatalmas műveltsége, milyen sokirányú kíváncsisága volt, aminek műveiben úgyszólván nyoma sincs. Halévy bibliofíl volt, eljárt a Hôtel Drouot minden aukciójára és rengeteget olvasott. A napilapokat ugyanoly lelkiismeretesen olvasta, mint kedvenc szerzőit, Bachaumont-t és Collét, a XVIII. század emlékiratíróit vagy a latin klasszikusokat. Ujságkivágásai egész könyvtárat tesznek ki. Emlékirataiban rendszeresen beszámol a külpolitikai helyzetről, páratlan tisztasággal határozza meg Ill. Napoleon német és olaszbarát külpolitikájának a hibáit. A belpolitikáról hivatalból értesül: mint a Törvényhozó Testület fogalmazója, ő készíti a parlamenti beszédek kivonatát. Sokféle társaságba jár és minden pletykát és anekdotát feljegyez; alighanem ő Franciaország legjobban értesült embere, aki egyenesen szemtanunak és kortársnak született. Érdeklődésének persze megvannak a maga határai; csak arról vesz tudomást, ami hat, amiről beszélnek, aminek sikere van. Nem fér a bőrébe a boldogságtól, mikor olcsón hozzájut Sainte-Beuve Vergilius-példányához, a nagy kritikus sajátkezű jegyzeteivel; Renan Apostolait, a hatvanas évek legnagyobb könyvsikerét is magasztalja; beszámol a bókokról, amelyeket Taine-től kapott a Cardinal-család című rajzsorozatáért, de Baudelaire nevét egyáltalán nem említi, Flaubert-ét egyetlen egyszer, mint jelenvoltat és a Goncourt-testvérek bizarr «style artiste»-járól ingerülten és szarkasztikusan ír. Politika és irodalom akkor még jobban összefolyt, mint ma; Prévost-Paradol az olvasó szemeláttára válik vidéki tanárból és soronkint fizetett kompilátorból nagytekintélyű publicistává és washingtoni nagykövetté. A sajtó a diktatúra ellenére viszonylag szabad: a császárság féltékenyen ügyel rá, hogy megőrizze a 89-es eszmék látszatát, de az ujságok szelleme teljesen üzleties; a példányszám emelése minden eszközzel, amely már a júliusi forradalom után megkezdődött, a második császárság alatt elérte a tetőpontját. A szerkesztők kiadói szempontok szerint választották meg az elveiket. Egy Vaudeville-színész, Désiré valami ártatlan tréfát rögtönöz a francia forradalom eszméiről. A legnagyobb példányszámú francia lap, Havin Sičcle-je másnap ünnepélyesen méltatlankodó frázisokban elégtételt követel és a dolognak az a vége, hogy a színész kormányutasításra csakugyan bocsánatot kér a megsértett közvéleményért. Ugyanez a Havin, mikor előfizetőinek a száma csökkenni kezdett mozgalmat indított, hogy emeljenek szobrot Voltaire-nek. A pénz összegyűlt és a lap példányszáma emelkedett. A Petit Journal óriási reklámmal hirdette Eugene Vachette Férjhez adjuk Virginie-t című folytatásos regényét. A regény megindul. «No mikor megy férjhez Virginie?» kérdezi Halévy a szerzőtől. «Holnap.» «Holnap? De hiszen még jóformán meg sem kezdődött!» «Sürgősen be kell fejezni, az előfizetők zúgolódnak, különösen vidéken; Lyonban, Marseille-ben magukon kívül vannak. Sokan már visszaküldték a lapot.» «Nem volt mulatságos?» «Túlságosan is az volt. A Petit Journalba nem kell ötlet. Képtelenség lehet, amennyi jólesik, de az ötletért megharagszanak. A regényemben egy ember minden délután azzal üldözi a főszereplőt, hogy trombitál az udvarában. A zenétől megdöglöttek a poloskák a házban. Az előfizetők kikérték maguknak ezt a tréfát.»

A színdarabok többször kerültek színre és a színházak bevétele nagyobb volt, mint ma. Az Offenbach-operettek napi bevétele ritkán volt ötezer franknál kevesebb, Mindenki a Gerolsteini nagyhercegnőért bolondult; az 1867-es világkiállításon az orosz cár lemondja a Comédie Française-t, hogy megnézze a híres Schneidert; a száműzött Orléansok Londonban csak azt sajnálják, hogy nem látták a Párisi életet.

Carbonarok és saintsimonisták árnyai tünedeznek fel az emlékiratokban. Barbčs, a francia Garibaldi halálakor Halévy a következő történetet jegyzi fel: Mikor kitört az 1848-as forradalom, Barbčs börtönben ül. Kiszabadítják. Barbčs megkérdezi, kikből áll az új kormány. Megmondják. «Akkor kezdhetem előlről!» mondja a hivatásos összeesküvő. Pierre Lerouxról, akit Marx előfutárai között szoktak emlegetni, Halévynek sok története van. Egyet bemutatunk. Georges Sand, a saint simonizmus hatása alatt írt egyszer egy Spiridion című regényt. A regény egy kéziratról szól, amelyet koporsóba rejtettek. A kézirat az egyetemes bölcsességet, minden titok megoldását tartalmazza. Sand regényében persze hiába keresik a kéziratot, nem találják meg. Buloz, a Revue des deux Mondes szerkesztője azonban ráparancsol az írónőre, hogy találja meg és adja ki a kéziratot, mert az előfizetők nagyon kiváncsiak rá. George Sand nagy zavarban van: hogy tudná ő megoldani a világegyetem titkát. Végül Leroux írja meg a «kéziratot», szerencsére olyan homályos metafizikai zsargonban, hogy senki sem ért belőle semmit.