Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · Színház

Schöpflin Aladár: SZÍNHÁZI BEMUTATÓK

Jerôme K. Jerômenek, mint a Nemzeti Színházban előadott «moralitásából» következtetni lehet, az volt a nézete, hogy az emberek azért gonoszok, cinikusok, gyengék, léhák és viszálykodók, mert nem becsülik önmagukat. Az a szalonkabátos. Krisztus-szakállas, halkbeszédű idegen, aki betoppan egy meglehetősen silány minőségű társaság által lakott harmadrangú boarding-houseba, nagyon egyszerű módon javítja meg ezeket a hazug, lopkodó és kivétel nélkül nagyon kellemetlen embereket, hogy fölébreszti önbecsülésüket s ezzel leolvasztja róluk azt a sok rosszaságot, ami élet közben lerakódott rájuk. Ezt nagyon egyszerű eszközökkel csinálja: sorban szóbaáll velük, néhány kedves szóval, ha szükséges, egy kis jámbor hazugsággal meggyőzi őket, hogy alapjában véve derék emberek, azok az okok, amelyek miatt nem becsülik magukat, érvénytelenek. A kopott penzió szalonja olyan lesz, mint egy orvosi rendelő, a bűnösök mint páciensek járulnak egymásután a rejtélyes ismeretlen elé - és gyógyultan távoznak. A néző, aki, nem tehet róla, kicsit szkeptikus, felsóhajt: hej, ha az emberek csakugyan olyan könnyen és szívesen javulnának meg! S a néző, aki színdarabot látni jött a színházba. szintén felsóhajt; hej, bár ne javulnának meg olyan könnyen! Bár állnának ellent, küzdenének az ismeretlen és pedagógiai módszere ellen, bár fejlődne ki a javító és a javítandók között egy kis feszültség - szóval bár volna ebben a darabban egy kis cselekmény, ami odaszögezné a figyelmet a színpadhoz, emberi indulatok izgalmas feltárásával! Az író, aki ezt a darabot írta, előkelő és finom szellem, a késői viktoriánus angol irodalom egyik legszeretetreméltóbb humoristája, néhány kitünő vígjáték szerzője, ebben a művében is tartja a jó író színvonalát, megmutatja nemes humanizmusát, de mintha szándékosan kerülné a dráma lehetőségét.

Azért hathatósabb támogatást érdemelt volna az előadás részéről. Ehhez hasonló egyenetlen előadást alig láttunk a Nemzeti Színház mostani évadában. A főszerepben, az «idegen» alakjában Timár József nem mutatja azt a rejtelmes szuggesztív erőt, ami kell ahhoz, hogy lelki gyógykezelései hihetők legyenek. Az alakban éreznünk kellene valami emberfölöttit, a krisztusi lélek sugárzását, - ehelyett a színpadon mintha egy orosz regényekből kivágott alak mozogna, aki a ruhán kívül alig valamivel különbözik az Ének a búzamezőkről orosz hadifoglyától. Nagy tévedés volt a szobalány szerepét Vaszary Piroskára bízni. Ez a darab legjobb alakja, csinosnak, fürgének, komiszságában is kedves kis ringyónak kellene lennie s a kitünő művésznő vánnyadt, kedvetlen figurát csinál belőle. A többi alakok közül csak Aczél Ilona, Juhász József és Sugár Károly játéka elégített ki.

*

Minden bűnügyi dráma többé-kevésbé hasonlít egymáshoz. Rekvizitumainak készlete nem olyan gazdag, hogy ne kellene minduntalan újra meg újra használatba venni ugyanazokat a motívumokat, melyeket már jó ismerősökként üdvözlünk, mint bizonyos újra meg újra színpadra tolt díszleteket szűkös költségvetésű színházban. Most úgylátszik, az a divatos rekvizitum, hogy valaki elvállal egy bizonyos bűncselekményt, amelyet más követett el. Kezdte Zilahy Lajos A tüzmadár-ban, akkor újnak, érdekesnek tünt fel. Folytatta Meller Rózsi a Vallomás-ban, akkor egy nagyszerű művésznő játéka adott neki létjogot. Sorban a harmadik most Fodor László Egy asszony hazudik című darabja a Belvárosi Színházban s nem tudni, ez-e az utolsó a sorban. Fodornál a különbség az, hogy míg az előbbi két darabban végül kiderül az igazság s a valóságos bűnös megkapja büntetését, az ő darabjában a gyilkosságot magára vállaló férj megy a börtönbe gyilkos felesége helyett.

Amíg azonban idáig eljutunk, sokféle izgalmakon kell átesnünk. Látjuk a volt és leendő miniszter szerelmes házaséletét nagy estélyre való készülődés közben, bejutunk a rendőrkapitány hivatali szobájába, amikor betelefonálják egy hotel garniban elkövetett gyilkosság hírét és kiderül az egyetlen nyom, a kegyelmes úr telefonszáma s a kapitány mint egy új Father Brown e nyom alapján elkezdi logikailag megkonstruálni a bűnesetet. Ő még csak sejti, hogy a gyilkosságot a kegyelmes asszony követte el, mi, a nézők, persze már tudjuk. Nem mintha a szerző erről csak egy intéssel is tájékoztatott volna, hanem mert van már annyi színházi tapasztalatunk, hogy a darab legérdekesebb cselekményét a legérdekesebb személy követi el. És ezenkívül tudjuk azt is, hogy a szerző azért távolított el mindenkit a házból, mikor a kegyelmes asszony lefeküdt pihenni, mert a kegyelmes asszonynak esze ágában sincs pihenni, sőt ő is el akar menni hazulról, valami titkos célból. Izgalmunk, ha képesek vagyunk izgalmat érezni a helyzetnek ilyen mesterséges konstruálása láttára, egyre fokozódik, mikor már a gyilkos kilétét mindenki tudja, csak a kegyelmes úr nem. (S a szerzőnek egy ügyes fogásával nem is a rendőrségtől tudja meg, hanem magától a feleségétől, egy gyanutlanul kezdődő családi jelenetben, amely azzal a gyanuval folytatódik, hogy a felesége és annak volt férje, a züllött ember között történt valami, amitől benne felébred a féltékenység. Erre izgatottabb keresztkérdéseire aztán az asszony bevallja, hogy igenis, megölte a volt férjet a zugszállóban, éppen azért, hogy ez a bizonyos valami ne történjék meg. Ekkor már meglehetős közel vagyunk a darab végéhez, a harmadik felvonásban, de a tulajdonképpeni dráma csak most kezdődik. Eddig, ha volt izgalmunk, csak az volt, hogy mikép jut a rendőrkapitányi állásba jutott Sherlock Holmes egyre több nyomhoz és hogy minden nyom hogy bizonyítja egyre jobban a kegyelmes asszony bűnösségét. Most végre szemtől szembe kerül két ember, a kegyelmes férj és a kegyelmes feleség. Az utóbbi beismeri, hogy ölt, de azért ölt, mert az a züllött ember nemcsak pénzt, hanem szerelmet is akart tőle zsarolni s a férj, aki az ölésnek ebben az indokolásában az asszony tisztességének és hűségének bizonyítékát látja, azt mondja rá: jól tetted, nem is tehettél mást, de a hatóság előtt tagadj, tagadj körömszakadtig, semmi áron se vallj be semmit. S az asszony cselekedetének ebben a megítélésében benne van már az is, hogy mikor a tagadás nem használ, a bizonyítékok legyőzik a tagadó szavakat, hirtelen fordulattal a férj magára vállalja a bűnt s az asszony tiltakozása ellenére, a rendőrkapitány lovagias, uri szolidaritásának jóvoltából bevonul a börtönbe. A logikai indokolás itt annyira rendben van, hogy már majdnem lélektani indokolásnak látszik. Ez a színpadi technika diadala. Szó sincs róla, őszinte detektívdráma ez, jól van felépítve, a hatások felosztásában és fokozásában nincs hiba, hamis hangok csak a dialógus szavaiban vannak néha, amikor a szerző valamelyik alakjával valami szépet vagy nagyon okosat akar mondatni. A kegyelmesi estélyen félrevonuló két politikus jelenetét azonban elhagyattuk volna, ha rajtunk áll, - íz és só nélkül való.

Bulla Elma játssza a főszerepet. Kitűnően játssza, a hang biztos modulálásával a halk, nyugodt beszélgetéstől a legizgatottabb kitörésekig, rendkívüli elhitető erővel emeli fel szerepét az író kieszeléséből a valóság szférájába. Csak azt ismételhetjük róla, amit már a Vallomásról mondtunk, de éppen ebben van a baj. A két szerep ugyanis csaknem teljesen azonos, nem annyira a történésekben, mint inkább az indulatok variálódásában, más helyzetekben más szavakkal, de ugyanazokat a hangokat kell a színésznőnek hallatni. Csak nem akarják ezt a végre jelentkezett nagyszerű művészt is beskatulyázni egy szűk szerepkörbe, hogy a végin ne is tudjon mást csinálni? Az a várakozás, amelyet Bulla Elma iránt az egész közönség tanusit, kötelezővé teszi, hogy kipróbálják egész regiszterét, képességeinek mennél szélesebb skáláját. Egy szép, finom, sokrétű nagy vígjátéki szerepet kellene számára keresni. Beregi Oszkár szerepléséről is azt kell mondanunk, hogy csalódásig hasonlít a Tűzmadárban való szerepéhez, szinte úgy hat, mint egy repriz. Egészen kitűnő a rendőrkapitány szerepében Páger Antal, okos, elegáns, nyugodt, minden szava és minden mozdulata igaz. Kis szerepben nagy hatást ér el Szigeti, a telepatikus fenomén, ahogy hittel csinálja a sarlatánságot, jó humorral dolgozik Soltész Annie és Pártos.

*

Heltai Jenő szereti megmutatni, hogy a szép cselekedet mögött lehet rossz ember, a kevésbé szép mögött viszont lehet nagyon jó ember. Csak a Tündérlaki lányokra kell gondolni, ahol egy kokott önfeláldozó jóságát láttuk nagyon szépen és meggyőzőn színpadra vetítve. Új darabjában, a Jó üzletben ezúttal nehezebb feladatot vállalt: rokonszenvessé tenni egy férfit, aki, ha méltányolható okokból is, de mégis csak eladja magát, beleegyezik egy formai házasságba a dúsgazdag gróf bajba esett barátnőjével. A feladat azért nagyon nehéz, mert ez a fiatalember jobb meggyőződése ellenére egyezik bele a házasságba s ezt mindig éreztetni kell, miközben az a veszély fenyeget, hogy ő lesz az az ember, aki a darab folyamán mindig rosszkedvű és mindig rontja a mások kedvét annál az alsóbbrendűségi érzésnél fogva, amely házassága körülményei miatt természetes, hogy feltámad benne. Heltai ezt a nehézséget finom tapintattal kerüli, el, amikor az beleviszi a furcsa házasságba azt a nagyon érthető és szép motívumot, hogy a házasfelek külön élnek egymástól, de lélekben egyre közelebb jutnak egymáshoz s a végén ez a közeledés - itt a darab legszebb írói gondolata - akkor válik teljessé, amikor elválnak egymástól. Az a ritka eset áll be, hogy a darab kissé lassú indulás után egyre gyorsítva a tempót, az utolsó jelenetében jut legmagasabbra s ebben a szűkszavú jelenetben jelenik meg teljes díszében a költő. Ami közben történik a fiú lázadozása a nővel és a gróffal szemben, a fínom kis asszisztensnő kitűnő jelenete, amikor ráveszi a grófnőt, hogy váljon el az urától s tegye lehetővé, hogy az elvegye a barátnőjét, a fiatal orvos pedig őt s a többi motívum mind e felé a befejezés felé vezet, - a darab külső strukturájában lehetnek némi elsiklások, a belső struktura ép és egészséges. Az alakokon rajta van a friss élet-íz, üres csak a mindenre kész ügyvéd alakja, melynek mulatságossá tételére hasztalan küzdelmet viv Rajnai.

A játék a fiatal orvos szerepén fordul meg, Somló István szerepén s itt van az előadás egyedüli, de főbenjáró hiánya. Somló nagyon is merevnek és kelletlennek játssza a szerepet, semmiben sem segít az írónak rokonszenvessé tenni. Darvas Lili lényének minden bájával és előkelőségével játszik s annál kevésbé válik hihetővé, ahogy ez a nagyszerű nő vonzalmat tud érezni ilyen savanykás ember iránt. A darab legjobb jelenete a zárójelenet mellett a grófnő és az asszisztenslány vitája, - ebben Makay Margit pompás színészi munkát végez, teljes portraitjét adja az alaknak. Kedvesen csinálja dolgát Ágai Irén is. Somlay Artúr mintha ezúttal kedvetlenül játszana.

*

Molnár Ferenc egy rövid látogatásra visszatért fiatalkori alakjaihoz, a nyárspolgárokhoz, akikről valamikor seregét írta a novelletteknek és karcolatoknak. A nyárspolgár szerinte mindig tragikomikus alak, ha szembetalálkozik az érzelmi komplikációval, amelyhez kicsinek bizonyul és mindig szatirára méltó burlesz-alak, amikor anyagi érdekekről van sző. Ez a két variáns a témája két új kis darabjának, A cukrásznénak és A menyegzőnek, melyeket, miután Bécset megjárták, most az Andrássy-úti színház mutatott be.

A józsefvárosi kis cukrász felháborodik, lármát csap, azonnali szakítást követel, mikor bizonyítékokat kap felesége hűtlenségéről, az udvarlót pofon is vágja, de mikor látja az asszony keserves összeomlását, megsajnálja és most már maga kéri a külvárosi nőcsábítót, hogy csak jöjjön, vigasztalja meg a szegény asszonykát. A férfi tehetetlen féltékenysége - Molnár legkedvesebb témáinak egyike. A cukrászné körülépítette mindennapi szerelmi kalandját a pinceműhelyben szőtt ábrándok kulisszáival s mikor ezek leomlanak, az udvarlóról kiderül, milyen senki fráter és még hozzá menyasszonya is van, akkor visszaesik életének sivár közönségességébe - hányszor írta meg Molnár Az ördögtől kezdve az asszonyok szerelmi felforrását és lehiggadásukat a tragikus válság küszöbén? Kicsiny embernek nem való a nagy komplikáció, csak még kisebbnek mutatkozik benne. De mintha ebben az esetben kissé homályos volna a tükör, melyben ezt az író megmutatja nekünk; az alakok életszerűsége nem kétségtelen s az egésznek némi kulissza-íze van. Törzs Jenő mintha nem hozná ki úgy, ahogy lehetne, a tragikomikum második tagját, a komikumot. Tőkés Anna kifogástalan szerelmes olvadozásában, kétségbeesett védekezésében és végső elomlásában. Kertész Dezső túlelegáns jelenségű Futó-utcai gavallér de a pofon utáni gyáva összeroskadásában vannak emberi hangjai.

A menyegző színpadra vitt karcolat, a háború előtt divatozott kabarétréfák modorában, két nagyon mulatságos szereppel, melyeket Kabos és Gózon nagyon mulatságosan játszanak és ötletes dialógussal, ahogy a két örömapa célozgatva, célzásokat elhárítva, a szív embereinek hangján brutális dolgokat mondva harcolnak a hozomány kérdése körül.