Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · MEGSZÁMLÁLTATTÁL

Forgács Antal: VASSAL ÉS FOHÁSSZAL
Fekete Lajos versei

Fekete Lajos költői fejlődésében nincsen semmi ugrás. Óvatosan, körültekintve haladt előre, minden részleteredményért keményen megdolgozott, s mint bányász a tárnába, úgy fúrta magát egyre mélyebbre költészete rejtélyes anyagába. Béklyózott erők feltámadása és a Szent grimasz című kötetében még csak az utat készítette magának, Tengerzúgás című kötete indulást, sőt magabiztos előretörést jelentett ezen az úton, ez a legújabb könyve pedig nemesszépségű tájakig vezet.

E könyv első versében a bújkáló tavaszról ír, és a kazlakról, amelyek, «mint delelő bivalyok» sötéten hevernek az udvar végében. Néhány sor csak, és az ember érzi, hogy itt vérre és idegekre megy minden, költővel áll szemben, aki életét a költészetre tette fel. Verseiben nincsenek tündöklő hasonlatok, különösen szép képek, kiemelkedő részletek, s a maguk egészükben mégis csillognak és hatnak ezek a versek. A költő élményeinek melege áttüzesíti a sorokat, a vers kiszínesedik, megelevenül s biztos, szép siklással siet célja felé. A mozgás könnyed és nyugodt, s az ember mégis érzi azt az óriási erőfeszítést, amellyel a költő ilyenné formálta. E költészet már erőkifejtése miatt is lenyűgöző. Ez a költő a zsákhordó munkáshoz hasonlítható leginkább, aki szenved emberfölötti terhe alatt, de a vállalt munkát mégis elvégzi becsülettel.

Fekete nem akar, de nem is tud megmerevedni, s egy pontosan körülhatárolható forma keretei közé illeszkedni. Állandóan harcot vív a formával. Versei úgy hatnak, mintha költőjük ott írná őket az olvasó előtt. A vers elkezdődik, s mi izgatottan figyeljük azt a megdöbbentő tusát, amely ott folyik előttünk, s amelyből mindig a költő kerül ki győztesen, A formaproblémák minden változata érdekli. Könyvében találunk ősi, magyaros ritmusokat, jambikus lejtésű sorokat és szélesívelésű szabadverseket. Ez utóbbiak kötetének legkevésbé sikerült darabjai. Kötött formájú verseiben távol áll minden eredetieskedéstől. A kétesértékű újdonságoknál jobban kedveli a kipróbált, hagyományos eszközöket. Nem ijed meg attól sem, ha valami konvenciós, mert mint minden igazi költő a konvenciósat is újként tudja felmutatni. Minden ami régi és elavúlt, felfrissül költészete üdítő sugarától.

Eleven, dinamikus költői nyelv a Feketéé. Szókapcsolásai, összetételei frissek, s még azokat is, amelyeken bizonyos fokig érzik a csináltság (galyzörgető-ősz, verébsúlynyi teher) megmenti az a nemes pátosz, amely állandó izzásban tartja verseit.

Versei egy részében gyermekkori emlékekről, a szörényi hegyek vidékén, s kis oláh hegyi falvakban, Valeapaiban, Zsidovinban eltöltött napokról beszél, ahol «olyan ínség van, hogy gyufára, petróleumra nem jut pénz». Ezek a gyermekkori évek vitték közel a természethez, amelyhez még ma, városlakó korában is szoros kapcsolatok fűzik. A természetben keres kárpótlást a társadalmi igazságtalanságokért, s vígasztalást elromlott életéért:

«Szeplőtlen az ég, s rajta nem uszkál sem
felhőfoszlány, sem a madarak.
Ilyen szeplőtlen kék égre, nyárra
várok harmincnégy borus éven át,
hogy példázódhassam neked: no nézd,
ilyen szeplőtlen legyen a világ.»

Érdekes megfigyelni, mint vetíti ki Fekete pesszimizmusát a természetre. Csak a sötét, vihart sejtető, pusztulást és elmúlást jósló jelenségek ragadják meg a figyelmét. Tölgyfacsonkról, gyom-világról, dudva-földről ír, viharról, «mely élesre fent baltás szelekkel jár-kel», «robajos» felhőkről, «akik felfuvalkodott haragjukban verik a mennyei dobot.»

Ahol a költő szándéktalan, ahol nem erőlteti magára a «szerepet-vállalás» pózát, hanem nyugodtan sodortatja magát líraisága bősodrú vizével, ott verse a legtisztábban csillog. Sajnos azonban, ezt a hatásos, de kétesértékű pózt gyakran ölti fel a költő. Ilyenkor aztán csak tételeket és véleményeket hallat, amelyek a legnagyobbrészt igazak ugyan, de nincsenek szoros kapcsolatban a vers anyagával, s éppen ezért nem hatnak meggyőzően.

Nyugtalan és nyugtalanító költő Fekete. Lázadó, aki hol önmaga, hol a környező világ ellen lázad, s aki nem tisztel mást, csak a költészet örök törvényeit.