Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · KÜLFÖLD

Angol-amerikai folyóiratszemle

Az angolnyelvű folyóiratok utóbbi hónapjaiban első pillantásra szembetűnik a megjelent könyvek szinte káprázatos sokasága. Új írók és új írások alig tapasztalt tömege lép a közönség elé; de - eddig legalább - egy sincs közöttük kiemelkedő, nagy alkotás, megállásra érdemes pont. Gerald Gould, az Observer kritikusa is felpanaszolja ezt az áradást: nemcsak a könyveket, de még az írók neveit sem lehet egyszerre megjegyezni. A jó középszer rohama ez az irodalom felé, amit a kritikus aggasztó tünetnek talál. Babits Mihály már tavaly hangot adott ennek az aggodalomnak, a «regények inflációjáról» szólván; s fokozott mértékben jogosult az ma is, a garmadában megjelent új regények láttán.

Első figyelmet érdemel az önéletirások - nagy emberek, írók, politikusok memoárjainak - jelentékeny száma. Mindenekelőtt H. G. Wells Önéletrajzi kísérlete foglalkoztatja a bírálókat. A Times Literary Supplement minden önéletírások legnagyobbikához, Rousseau Vallomásai-hoz hasonlítja az angol demokrácia bőbeszédű harcosának életművét. Mind kiemelik az író önmagával szemben is kíméletlen őszinteségét és azt a minden-lében-kanál attitüdöt, amelyből egy válaszút korszakának szellemi keresztmetszetét akarja adni Wells. Igaz, hogy műve csak keresztmetszet: a kor mélyéig nem tud - vagy nem akar? - lehatolni. Egyet mind hangsúlyoznak: ha sokszor szószátyár is, oly ember, aki becsülettel igyekezett mindig a Humanum célja felé. Érdekes, hogy komolyan megítélő hangot még a konzervatív Times sem talál Wells művére; pedig a kontinentális kritika véleménye nagyon is eltérő ennek a két óriás-kötetnek valóban problematikus értékei felől.

Megjelent J. C. Powys önéletrajza is, akinek egy nagy regényével csak nemrég foglalkozott a Nyugat. Egyik bírálója őt is, - szinte szükségszerűen, - Rousseauhoz hasonlítja; a Times kritikusa azonban különösködőnek, erőltetettnek bélyegzi. Proust és Joyce analizisének idejétmúlt követőjét látja benne.

Mellettük közéleti nagyságok - mint Snowden, Lloyd George, - önéletrajzi írásai jelentenek sokszor nem is annyira irodalmi szenzációt, mégis, a napi politikán túlmenve egészítik ki a világháborús évtizedek szellemi és ma már történelmi képét.

Az új, önállósulni akaró amerikai irodalom érdekes, jellemző vonása a múlthoz, történelemhez fordulás. Nyakra-főre jelennek meg tanulmányok, életrajzok a patriarchális Amerika és főként a polgárháború koráról: Lee, Custer, Grant tábornokok regényes életrajzai; E. D. Branch A szentimeniális évek című korrajzkísérlete - s főleg a történeti, vagy fél-történeti regények sora. Az idei Pulitzer-díjas regény, Caroline Miller: Lamb in His Bosom című könyve Georgia pionirjairól szól; a «dicsőséges Dél» a tárgya Stark Young best seller-ének, a So Red the Rose-nak; s a patriarchális kor dicséretét mondja J. Hergesheimer legújabb regénye is: The Foolscap Rose. Majd mindegyiknek, de legkimondottabban Hergesheimer regényének alaphangja a múltromantika visszavágyódása, az egyszerű, tiszta ősök életformájának példaképen való megjelenítése. Romantikájuk érdekes módon a modern realizmus szigorú formájában jelenik meg, különös kontrasztot adva ennek az utatkereső múltszagú irodalmiságnak.

A történelmi regények divatja - a magyar irodalomban is csak szét kell nézni - Angliában is erősödik; egyik legnagyobb regénysiker Margaret Irwin: The Proud Servant regénye, Montrosenak, az angol-skót történelem érdekes figurájának története; s ide utal a történelmi életrajzok sora is, mint Winston Churchill könyve Marlboroughról és a két jelentős Cromwell-életrajz, Hilaire Belloc és John Buchan tollából. A kritikusok is érzik ezt a «történelem-kívánást», mint H. W. Horwill, a Newyork Times Book Review londoni levelezője írja.

A Goncourt-díj körül

A küzdelemre, amelynek kimenetelére fogadni szoktak az irodalom coulissierjei, Ignace Legrand hagyományosan francia, szigorú szerkezetű regénye indult a legtöbb eséllyel, de az sem meglepő, hogy végül az outsiderként emlegetett Koger Vercel Conan kapitánya vitte el a díjat, a vele járó százezres példányszámot és világhírt, nem annyira művészi tökélye, mint a message-a miatt. Ez a könyv egy életérzést fejez ki, mely gondolati elemeire csökkentve talán ellentmondana önmagának, de az érzéki ábrázolás közvetítésével, úgy ahogy az író az olvasóba szuggerálja, egyértelmű és sajnos, felettébb időszerű. Meséje - illetőleg a lazán összefűzött jelenetek egymásutánja - a hadiállapot és a leszerelés közötti zűrzavaros hónapok története, Romániában és Bulgáriában, hőse a legszószerintibb értelemben egy veszekedett fickó, aki egyéni akciói révén lesz kapitánnyá (civilben szatócs volt) s akinek a rohamkülönítménye duhaj bátorsággal vállalta a leglehetetlenebbnek látszó rajtaütéseket. Vercel azonban nem a kapitány hőstetteinek állít emléket, hanem a normális életbe való visszazüllését írja meg. A történet meséje fikció, levegője «histoire vecue». Vercel a szalonikii expedicióban szolgálta végig a világháborút s mint katonai vádbiztosnak gyakran gyült meg a baja a Conan-féle megfékezhetetlen temperamentumokkal. (René Lalou, Nouvelles Littéraires.)

A regény első lapján vége a háborúnak, de a hadviselő felek még nem kötöttek békét, csak a hadműveleteket szüntették be, a világ még fegyverben áll. A hadsereg szerepe most már reprezentatív s az egyes kádereken belül, nyilván felsőbb utasításra, megkezdik a tisztogatást. A hadsereg testületté alakul vissza, amelynek sajátságos, hivatását meghazudtoló morálja nem tűri meg a turbulens elemeket.

Conan, az ösztönember, a rokonszenves vadállat, érzi, hogy szorul a nyaka körül a hurok. Háborús érdemeire való tekintettel még kímélik ugyan, s a lehetőségig elnézik neki, hogy a barátságos, illetve megszállt területen kombattáns módján viselkedik. «Nem a háborút sajnálom» szavalja, «de van bennem annyi bátorság, hogy bevalljam a társaim nevében is, hogy a háború tett bennünket azzá, amik vagyunk, Néhányezer elszánt fickó - mi komolyan vettük a háborút, csináltuk, belefeledkeztünk... Kombattánsok voltunk, nem kényszerkatonák és most ki akarnak radirozni bennünket a hadseregből. Szégyelnek és letagadnak bennünket.»

Három embertípus drámai erejű konfrontációja ez a regény: az egyik Conan, a másik de Sceve, a hivatásos katona, aki elhallgattatja gondolatait és érzéseit, ha összeütköznek a reglamával, a harmadik Norbert hadnagy, az író alteregója, a regény rezonőrje, a mozgósított civil, akinek a lelkületétől a két említett magatartás egyképpen idegen, de saját szempontja sincs, mert az érzelgős humanizmust is megveti. Közelebb áll Conan-hoz, mint de Sceve-hez, nem tudja elítélni a rajtaütések hősét és lemond vádbiztosi tisztjéről, mikor hivatása összeütközésbe hozza érzéseivel.

Jean Vaudal dícséri a könyvet, de nem érzi «mély szükségszerűségét» s ez némi szomorúsággal tölti el. (Nouvelle Revue Francaise.) Vercel a hazafiasságtól és katonai diszciplinától független verekedő kedvet, az állati vitalitást, az önmagáért való duhajságot bámulja Conan kapitányában s ezzel letér arról a vonalról, amelyet Vigny, Barres, Psichari és Montherlant, akik általánosan erkölcsi, vagy legalábbis nemzetvédelmi érvekkel támogatták körül a harci készséget, írt elő. Vercel pátosz- és retorikamentes, antiintellektuális könyve, az író titkos rokonszenve Conan kapitánnyal gyanús, rosszízű és újkeletű: a diktatúrák és a fasizmus bűvöletében élő mai nemzedék erőszak-kultusza.