Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: A REGÉNY FELTÁMADÁSA
Lélektanilag teljesen helytálló dolog: az idegrendszer ösztönszerű védekezése, hogy visszanyomja a tudatból azokat az emlékeket, amelyek kellemetlenek és ez terjedhet egész az amnéziáig, amikor az ember egyáltalán nem emlékszik valamire, amire visszemlékezni szörnyű kín lenne. Helytáll az is, hogy az így visszaszorított képzeteket egy másik nagy idegizgalom újra a tudat felszínére hozhatja. De ha ez százszor igaz is, színpadon alig érzékeltethető. A Rágalom című angol darabban, akármennyire elfogadható lélektanilag, mégis deus ex machinának érezzük, mikor az az ember, akit azzal vádolnak, hogy fölvette egy elesett - talán általa megölt - bajtárs nevét és nacionáléját, nőül vette menyasszonyát, bitorolja vagyonát, két felvonáson át nem emlékszik semmire, a harmadikban egyszerre pontosan, minden részletre kiterjedően kezd emlékezni. Hiába játsza Törzs Jenő az egymásra toluló emlékképeknek ezt a görcsös rohamát a színészi elhitetés igen magas mértékével, a jelenetnek nincsen az a magával ragadó ereje, aminek lenni kellene, nem juttatja a darabot igazi tetőpontra. Mert nem dráma. A színpadon sokszor egészen valószínűtlen dolgok elfogadhatónak hatnak és a teljesen elfogadhatóknak nem érezzük valószínűségét, mert itt nem a lélektani, hanem a drámai valószínűségről van szó.
Ugyanúgy vagyunk az egész darabbal. Azt mondhatnók, túlságosan valószerű. Pontosan, teljes hűséggel adja egy angol esküdtszéki előadás lefolyását, - nem hiába bíró írta - szinte nem is színházban érezzük magunkat, hanem bírósági tárgyalóteremben. Ez azonban nem jelent előnyt: jobban szeretjük teljesen színházban érezni magunkat. Nem elnököt, ügyvédeket, tanúkat és vádlottakat akarunk látni, hanem szerepeket és színészeket. A kép sokkal valóságosabb, semhogy szimbólikusnak tudnók látni.
Ezeken a megszorításokon belül azonban el kell ismerni, hogy a darab nagyon jól van megszerkesztve, a logikája ellen nincsen kifogás, az anyag úgy van szerepekre osztva, ahogy a leghatásosabbá tehető s a szerepeknek alkalmuk van hatásossá lenni. Az egésznek van kultúrája, jó színpadi munka, nagyon jól lehet játszani. Kitűnő alkalmakat ad a rendezőnek s ezeket
*
Felfedezést hoz a bécsi Rudolf Lothar
A darab egész bonyolult cselekményével a színpadi elhihetőség nagyon szélesen megvont határvonalán mozog, egy-egy ponton át is lépi s csak az menti meg a bajtól, hogy a bonyodalmas körülményekből néhány igen mulatságos helyzet adódik. Mindent a szerző mozgat benne, semmi sem mozog magától, de ez a színpad mögötti láthatatlan kéz ügyesen mozgatja a marionetteket. Páger Antal szuggesztív jókedvvel játszik egy kettős szerepet,
*
Bizonyosra veszem, hogy csak a
Ahogy a témát felállítja, az már kizárja, hogy dráma, vagyis összecsapás, konfliktus, harc lehessen belőle. Két öntudatlanság áll itt szembe: a leány vademberi öntudatlansága és a császár kultúrától öntudat alá szorított érzése. A kettő között nem fejlődhetik konfliktus, mert túl messze vannak egymástól, nincs köztük harctér. Párhuzamosan haladnak el egymás mellett és beszédjük nem párbeszéd, amelyben az egyik beszélő hatással akar lenni a másikra, hanem csak két párhuzamos monológ, arra való, hogy mindketten kitárják magukat. Ami a darabban történik, éppen csak történik s nem konfliktusból, kényszerűen adódik.
A császár alakját hatalmas erővel, monumentálisra mintázta meg a költő. Életnagyságnál nagyobb alak, minden ízében császár, de minden ízében ember is. Gondolatai a nagy emberhez méltók, fesztelen beszélgetésében is megőrzi méltóságát. Kimerítően van ábrázolva, teljes egészében, az alakja el nem mondott életrajz. Ezt
Komplikált, majdnem megoldhatatlan feladat jutott
A darab egészen a két főszereplő vállaira van építve, a többi szereplők inkább csak arra valók, hogy a császár kibeszélhesse magát.
Még valamit: ebben a történeti darabban nincs sem fegyvercsörgés, sem hazafias tiráda, nem készítenek benne sem háborút, sem politikai intrikát. Két világ úgy súrlódik össze benne, hogy minden jóformán teljesen a magánélet körén belül marad. És a császár mégis császár és mögötte mindig érezni a történelmet. Magyar történelmi drámák írói: így is lehet történelmi drámát írni!