Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · SZÉP ERNŐ: DALI DALI DAL
Itt a vége.
Ez után való esztendőben, igen, akkor volt, a hetedik osztály utáni nagyvakációban.
Első nap hogy otthon vagyok, diskurálunk apámmal estefelé a tornácon. Ott volt az ebéd, vacsora is a meleg időben; apám különben délignyitót futtatott fel a tornác ereszére nyaranta.
Megjött valamerről, most már itthon marad apám: a pipáját tömte. Beszélgetés közbe.
- Igaz, - azt mondja - te még nem is tudsz valamit. Nagy szomorúság volt ám a tavaszon a Varsón. Meghalt a prímás.
- Kuki?
- Meg. Szívbaja volt. Két nap feküdt csak, meghalt. Az a nagy erős ember te. A cigány élet ölte meg, az a virrasztás, cigarettázás minden.
Nem mondhatnám hogy valami nagyon meg lettem volna hatva.
Apám ujja furkálta, nyomkodta a sárga dohányt a pipában, lefele figyelt, úgy mesélte apám:
- Tudod fiam, szép dolgot cselekedett Kuki. Az utolsó óráján rám testálta a hegedűt.
- Igazán, jaj! - úgy megörültem, néztem rögtön oda a falra.
- Ne keresd ott, ne keresd.
- Hol van?
- Várjál. Bejött az iskolába a Kuki nagy fia temetés előtt való délután. Tiszteletet hozok tanító úrnak Kukitól, tiszteltette a búcsúzó óráján. Már igen az utolján volt mikor kinyitotta a szemét, meghagyta hogy tisztelteti. Nagyon sajnálja hogy megszomorította tanító urat. Azt hagyja, hogy adjuk vissza a muzsikát tanító úrnak, ha kikísértük őtet.
- Istenem.
- Hát osztán fiam, - apám felnézett - azt hagyja tanító úrnak Kuki, legyen szíves a temetésen eljátszani a Dali dal dalt a Kuki tiszteletére. Mert Kuki is szerette azt a nótát tanító úrtól hallani.
- Szegény Kuki. (Most már nagyon sajnáltam.)
- Elmentem a gyászos házhoz, onnét kísértem én is Kukit a temetőbe. Szép a cigánytemetés, tudod végig muzsikálja a banda az úton a gyászkocsit.
Apám már megzörgette a gyufát, de nem nyitotta ki. Gondolt valamire, elmosolyodott:
- A temetőkapuba tudod, felágaskodik a fülemhez Virsli, azt súgja hogy nem kívánják hogy a kalapom levegyem, vallás vallás, csak tessék a fejébe hagyni tanító úrnak a kalapot. (Mert apám a Mózes-vallásba van beosztva.) Még a sírnál is, mikor elvettem a hegedűmet tőle, lekacsingat a kalapomra hogy tegyem fel, tegyem fel. Hát osztán a tisztelendő imádsága után eljátszottam a Dali dali dalt csendesen, a banda kísért. Ott volt egy csapat intelligencia is, megtisztelték szegény Kukit.
Apám kifelé pillantott a futóka közt a szürke homályba; egy-két csillagocska már jóestét kívánt Szilvahelynek. Sóhajtott apám, hallottam.
Úgy szerettem volna már látni a hegedűnket.
Apám azt a Krokodil gyufaskatulyát két ujjával az élére állította, meg megint az oldalára fektette az asztalon.
- Barátom az én kezem bizony már nehéz lett, megéreztem a temetésen mikor muzsikáltam. Nem is igen érek én mán rá hogy muzsikálgassak. Ebes János nagyságos úr munkát szán megint apádnak, most az őszön fog hozzá a negyvennyolcas párt történetéhez, az én istenem áldja meg érte, azt is kinyomtattatja Debreczenbe.
Kérdem:
- Hova tette apám a hegedűt?
Felvette megint a gyufát, megrázta.
- Hova tettem, oda tettem mikor jöttünk kifelé a temetőből, Kálmánnak a kezébe.
- A Kuki fiának.
- Úgy vedd el fiam, mondom, mintha apád adná a kezedbe. Neked dukál ez a jó hegedű, Kálmán, te fogsz a bandának kenyeret keresni.
Apámnak eszébe jutott hogy iszen ő rá akart gyujtani. A gyufalángot emelgette mint szokása volt, a pipa felett, pappangatva, közbe még mesélte hogy:
- Elmentem a Kisbikába három délután, betanítottam a Dali dali dalt a bandának. Olyan gyönyörűen megtanulták te, majd egyszer elviszlek a Kisbikába meghallgatni.
Az a láng még egy nagyot lobbant a lágy dohány felett, apám képe fényes rózsaszínbe borult, fényes boldogságba.