Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám · / · Figyelő · / · IN MEMORIAM
Nem könnyű dolog másnak is adni egy nagy veszteség érzéséből. Egy alak velünk volt, beszélt, gesztikulált, üdvözölt bennünket a maga módján - mert mindenki másképen köszön. Aztán elkövetkezik egy reggel, tudatlanságunkban nem is látjuk különbözőnek más reggelektől. Mégis különálló nap, mintha efelé törekedett volna az élet kezdetétől fogva. A széke üresen áll s tudjuk, hogy mi sem ülünk már mellé a másik székbe soha többet. A nyelvünkön levő kérdéseket sem kérdezzük el soha. Csapdákat állítunk az emlékezésnek, mint ahogyan megtartani igyekszünk, ébredéskor, a menekülő álmot. De ez keveset segít. Könnyű volt világosan kifejezni, mit láttunk, amig vele voltunk - de nehéz most, mikor ő már más évszázadokkal van együtt. Utánakapni igyekszünk ennek az életnek, olyan elevennek látszott és kihúnyt, mint a gyertyaláng a véletlen nyitvahagyott ablak előtt.
Rosszul fejeztem ki a veszteséget, amit éreztünk, mikor George Moore meghalt. A nyilvánosság előtt annyit jelentett az elhúnyta, hogy Anglia legjobb élő prózaírója és minden idők egyik legnagyobb angol stilistája halt meg. Közelebbről egy egyedülálló alak eltüntét jelentette. Túl volt már a nyolcvanon és az a különös bámulat vette körül, ami kijár magas kort elért nagy embereknek, kikre egykor sokan haragudtak. A viktoriánus morál és irodalmi konvenciók elleni lázadóból bölcs, nyájas tanácsadó lett, az irodalom legbelsőbb szentélyének papja s az élete majd egészen görög volt a maga egyszerűségében és szűzies tökéletességében. A fejlődése mégse volt erőszakos. Az élete gazdag folyással indult ki az írországi nagy apai házból; ifjúságát Párizsban töltötte, javakora tele volt küzdelmekkel és tapasztalatokkal; utolsó húsz évét londoni házában élte le az Ebury Streeten, csöndben, leszámítva az irodalmi zarándokok jövés-menését. Az egyes korszakok közti kapcsolatot a művészetnek szentelt élete adta meg. Teljesen átadta magát a művész-életnek, sutbadobott minden világi karrier-lehetőséget; betöltötte saját kijelentését, mely szerint a művészet föladata az élet türelmes újraálmodása végtől-végig. És micsoda óriási tapasztalat-tömege volt, amit újraálmodhatott! Azt szokta volt mondani magáról, hogy az írói «hivatás» tizenegyéves korában tárult föl előtte, amint a családi hintóban utazott Maysből Galwayba. A hintó még megszokott dolog volt akkor Irország e részében. Épen Moore írta, hogy a tizennyolcadik század valóban csak 1860-ban szűnt meg nyugati Irországban. A Moore Hall-i gyermekkor, parasztok között, kik hűbéri alázattal szolgálták az apját, oly világgal kapcsolta össze, mely ma hihetetlenül messzinek látszik. Véletlen beszélgetések közben célzott olykor ezekre az emlékekre; néha meg is írta őket a jövő századok számára, ragyogó prózájában:
«Még látom a magas szénaboglyákat az istállón túl, az öreg fenyőfát, ahová sármányok raktak fészket; látom, élénkebben a napnál, azt a napot, mikor az öreg szolgáló kivitt benünket egy reggel és megmutatta a fészket a magas ágon ... Kandallóm mellett, az Ebury Streeten, újraélem a hatvanas évek vidám életét, midenkit látok, a maga elfoglaltságában, minden szobát, változatlanúl, maradandóan; a gyerekszobát, az ablak és az ajtó között egy színnyomat: három merész lovas, amint éppen egy sövényen ugratnak át az erdőszélen. Az iskolaszobát, ahonnan végiglátni az udvart - az udvar már megszünt létezni, de titkos élete tovább folyik - szemem előtt a teher alatt görnyedő öszvér, amint vizet hord föl a tóból ... végig a hosszú mocsaras rész mellett, a következő hídig, ahonnan rákokat lehet fölfedezni a patakban - előttem állnak Primrose és Ivory, a két póni: több, mint ötven éve nem élnek már; s az a nap, amikor anyámmal lehajtottunk Ballyglassbe s egy dombhajlásnál megpillantottam a beforduló postakocsit ...»
Moore Hallt hatvan év múltán fölégették az ír fölkelők, de olyan lapokon él tovább, amiket semmi forradalom nem érhet. George, mint gyerek, mit sem látott ebből előre, mikor 1870-ben elhagyta Moore Hallt; ragyogó festő-karriert látott maga előtt, mert azt elhatározta már, hogy az élete a művészeté lesz. Két évvel később megérkezett Párizsba egy szürke napon inasa kíséretében, festőtanulmányokra. Úgy érezte, valamivel leplezni kell csalódását, ahogy a fiáker ablakán kitekintgetett; fensőbbségesen mondta ezért az inasának: ez itt még csak a külváros ... Ady híres Gare de l'Est-i megérkezésének emlékét veri föl ez, bár George Moore jövetele - harminc évvel korábban - távol sem volt olyan újrateremtő hatással az angol irodalomra; de pár örökszép könyvet ez is segített megszületni. Tíz évig maradt Párizsban. Először festőnövendék lett Juliennél s élte az akkor még el nem koptatott párizsi bohéméletet. Bár hamarosan rájött, hogy nem a festészet az igazi kifejező eszköze, az impresszionisták legszűkebb körében él. Korának minden nagyobb festője jóbarátja volt, Manet, aki egy híres arcképet festett róla és Monet, Degas és Corot. Fokozatosan irodalmárokat is bevont baráti körébe, barátságot kötött Catulle Mendessel és Zolával, Mallarmével és de Goncourttal. Párizs könyvvé vált számára s egyszeriben megtanulta olvasni. Gyakran napközben a társaság és művészet nagyjaival volt együtt, aztán meg kaland kedvéért ruhát váltott és apacsok közé vegyült - az ő nyelvüket éppúgy tudta, mint a «Salon» művészi zsargonját.
Mikor viszatért Londonba, inkább francia volt, mint angol. Most már világosan tudta, mit kell tennie. Az impresszionisták prófétája akart lenni a művészetben és a naturalistáké az irodalomban. Leginkább azt érezte, hogy az angol íróknak nincs helyes érzékük a forma iránt, a történethez viszonyítva. Az «esztétikus» regényt akarta Angliában bevezetni: oly műformát, melynél körvonal és stílus tökéletessége ép oly elengedhetetlen, mint egy vázánál. A jellemábrázolás, amiben az angolok főereje rejlik, kevesebb jelentőséggel bírt az ő számára. «A mesének olyannak kell lennie, mint egy váza», mondogatta nekem az Ebury Streeten, «formája kell legyen, amit mingyárt meglát az ember». Első kísérletei, a «Pogány költemények» sorozata idegen volt a viktoriánus Anglia számára. Egy kritika, «
Körülbelül ebben az időben rázta le magáról George Moore a francia hatásokat, és stílusa is érettebb formát öltött. Igen lelkiismeretes művész volt, megírt és újraírt minden lapot, akár mestere, Flaubert. A kilencvenes évek végén W. B. Yeats fölszólította, hogy vegyen részt a mozgalomban, mely új irodalmat akart teremteni Írország számára. Az errekövetkező tíz évet Dublinban töltötte, megírta
Mielőtt ennek nekifogott volna, már kísértette egy másik gondolat, mely később mesterművét adta neki. Az jutott eszébe egy nap, hogy folytatná Krisztus történetét, mintha nem halt volna meg, élve vették volna le a keresztről és meggyógyult volna barátai ápolása alatt. Mikor először formálódott meg benne ez a gondolat, azt mondja, úgy érezte magát, mint az ember, aki egy olyan gyönyörű nővel találkozik, hogy «nem merte bírni őt». Elutazott Palesztinába is és tíz évig forgatta magában mesterműve gondolatát. Mikor végre a
Még egyszer ejtett csodálkozásba George Moore - már túl a hetvenen -
George Moore nem volt korának legnagyobb írója; ez a cím kétségen kívül Thomas Hardyt illeti meg. Nem volt nagy teremtő agy, nem alkotott újabb alakot az angol regényjellemek nagy galériájába. Munkája inkább saját jellemének kiaknázására szorítkozott, főleg a