Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Illés Endre: A TÖRTÉNELMI REGÉNY KONJUNKTÚRÁJA
A cselédszerzőt telefonhoz hívják. Így jelentkezik:
- Itt Stern úr beszél.
Ezen a közönség jóízűt, nagyot nevet. És hasonlókép jót, néha harsányat nevet
Lehetetlen ezt a kis-igényűséget megmagyarázni. Az egész darab nem más, mint egy nagy díszlet, egy ház udvari része, megspékelve vicces vagy szentimentális jelenetekkel, amelyekben vicclapszerűen beállított alakok mozognak egy sovány és minden igazság nélküli mesécske fonalán - és ennek hatása van. Nem lehet mást mondani, minthogy a darab írójának különös, veleszületett ösztöne van a színház akusztikája iránt s ez az ösztön megsúgja neki, mikor mit kell mondani, hogy a közönség mulasson rajta. Valahogy az újja hegyével ki tudja tapogatni, milyen szó, mozdulat, esemény csattan el viccként.
Ez az összes kvalitása. Elmésség, emberlátás, gondolkodás dolgában inkább alatta áll, mint fölötte közönsége átlagának. De ezzel az egy kvalitásával maga alá tudja hajtani az embereket egy estére. Ezen lehet felháborodni, megbotránkozni, gúnyolódni, de tenni róla nem tud senki. Ez az ösztön az a többlet, mellyel bírnia kell annak, aki igazi színpadi író akar lenni. S furcsa tragikomikum, hogy igazi, tehetséges írókban ritkábban szokott meglenni, mint Kotzebue utódaiban. Ügyes Kotzebuek mindig vannak, de drámaírót jó, ha kettőt tud felmutatni egy évszázad.
A drámaírás írói tehetség dolga, de a színpadi hatás megtanulhatatlan. Nem tehetség dolga, hanem egy különleges akusztika-érzéké.
A Murányi Vénusz történetének költői feldolgozását a romantikus szemlélet nehezítette meg. A mult század közepének költői, Arany, Petőfi, Tompa ezért nem tudtak boldogulni a témával. Széchy Máriában a hősnőt, a kardos, páncélos magyar Pallas Athénét láttak meg csupán, akinek problémája az a honleányi gond, hogy szabad-e az erdélyi párt elárulásával átjátszani Murányt a császáriak kezére. Ez a beállítás történelmileg sem igaz, Gyöngyösynél sem játszik számba-vehető szerepet. Számtalan esetet tudunk, mikor magyar főurak hazafias skrupulusok nélkül, anyagi vagy családi érdekből cseréltek pártokat. Mért kell éppen Széchy Máriából hősnőt csinálni, akit tragikus konfliktusba dönt a császárpárti Wesselényi iránti szerelem? Asszonyok ritkán politikus lények, a XVII. században még sokkal kevésbé voltak azok, mint ma. S asszonyt mindenek felett, minden korban két ösztön hajt: szerelem és anyagi érdek.
Móricz Zsigmond itt fogja meg a témát, eredetibben, reálisabban és bátrabban, mint bárki előtte. Az őt különösképpen jellemző módon az anyagi ügyekből indul ki. Sógorai, a duhaj, részeges Illésházy és a buta Listius ki akarják forgatni Máriát a várbirtokából, egész vagyonából valami régi adósság fejében. A komplott, melynek lelke Mária nővére, Éva, Illésházy hideglelős felesége, már kész a szerződés már meg van írva, csak alá kell iratni Máriával. A sarokba szorult úr-nőnek kapóra jön Wesselényi egy parasztember útján küldött izenete és szerelmi ajánlata. Elgondolásban ez kitűnő, az egyetlen lehetőség a téma drámai motiválására. Nem küszöböli ki azonban a témának azt a nehézségét, amely a drámaiasítást lehetetlenné teszi a két főszereplő. Wesselényi és Mária csak a vége felé találkoznak és akkor sincs közöttük konfliktus lehetősége. Mind a ketten ugyanazt akarják, legfeljebb némi politikai ellentét van köztük, melyet Mária helyzetét ismerve, alig tekinthetünk komolynak. Ez arra kényszeríti az írót, hogy a másodsorban álló dolgokat hangsúlyozza ki, a háttért vesse előtérbe - a drámai egyensúly nem lehet szilárd. A téma merevnek bizonyul az író számára, erőszakolni kell és mégse hajlik.
Széchy Máriáról Móricz lehúzza a történelmi páthosz páncélját. Nem a hősnőt emeli ki benne, hanem a pompakedvelő, szerelemre vágyó fiatal szépasszonyt, aki azért úgy tud harcolni az érdekéért és Illésházy brutális szerelmi ostroma ellen, mint a vércse. A hadi fegyvereket úgy veszi magára, mint egy báli jelmezt, maga mulat legjobban ezen a maskarán. Ez a kis részlet árulja el legjobban Móricz intim történelemszemléletét. A páncélos, pajzsos régi harci fegyverekre az emberek úgy szoktak nézni, mint valami félelmes, áhítatkeltő dologra a múzeumban, régi képeken, - Móricz az első az irodalomban, aki észreveszi, hogy a maga idején ez nem volt sem félelmesebb, sem áhítatkeltőbb, mint a mai katonai egyenruha; megvolt a humora is, lehetett vele tréfálni. Ebből a kis részletből is látni lehet Móricz attitüdéjet a mult alakjaival és dolgaival szemben: reálisan fogja meg őket, az iskolai prestige lehámozásával, mindennek az igazi valóját igyekszik kitapintani. Ezzel megmutatja az utat, amelyen a magyar történeti dráma kialakulhat. Eddig a romantikus történetszemlélet tette lehetetlenné, hogy ilyen történeti dráma kialakuljon, a történeti alakok és helyzetek élettelenné idealizált ábrázolása, a valóságot tudomásul nem vevő légköre miatt nem tudtak a történelmi drámák írói boldogulni. A Bánk bán erőteljes kezdését elcukrosították.
«Zordon, de ragyogó lovagkor, kiégett piros északi fény» - így kezdi Petőfi a maga murányi költeményét. Móricz nem gyújtja meg újra ezt a piros északi fényt, nem is látja. Ő azt látja, hogy ennek a lovagkornak az emberei ugyanolyan különböző emberek voltak, brutálisabb módszerekkel, mint bármely más koréi, hogy akkor is az anyagi érdek fűtötte őket, a szerelmük nem volt csupa troubadour-dal, volt benne fékezetlen érzékiség, akkor is voltak duhaj, durva emberek, a boros kupák nemcsak hazafias felköszöntőkre valók voltak, hanem le is részegedtek tartalmuktól, voltak hideglelős, frigid asszonyok, akiket gyötört a kapzsiság, az irigység pompázó, jól élő szép testvérükre, a várélet nem volt csak fegyvercsörgés, szavalat és gitár-szó, hanem sokszor a nélkülözés tanyája is, mikor az uraknak is szűkösen volt élelmük. Számtalan apró, a színpadon alig észrevehető részlet mutatja, hogy
Móricz többet gyúrt bele darabjába, mint amennyit a színpad megbír, de azért tette, mert sokkal többet akart egy történeti anekdota mulatságos formálásánál: mintegy átmetszetét akarta adni az egész kornak, amelyben az anekdota lejátszódott. A kor problémáinak egész sorát érinti a főurak vagyonszerző kapzsiságától kezdve a jobbágyok sorsáig, amelyet Nagy János üzenethordó parasztemberben, a darab egyik legjobban megrajzolt alakjában személyesít meg. (Ezt az alakot
Nem lehet tagadni, hogy a darab színrehozatalával a Nemzeti Színház bátorságot tanusított. Rendezés és előadás szinte igazgatói programnak tűnik fel az eddiginél szabadabb hang megütésének; a kockázat bátorságának. Az egész előadás hatalmas erőfeszítése a rendezésnek és színjátszásnak. Szokatlanul nagy apparátust mozgat a technika és díszletezés minden eszközének mozgósításával s mindez pontosan összevág. A színészek nem tudnak most egyszerre tökéletesen beleilleszkedni a darab újszerű stílusába, főként a dialogus természetes, egyszerű hangjába, a történelmi jelmezzel magukra veszik a megszokott szavaló páthosz s az ezzel járó túlzott beszéd emlékeit. Ez
Azt a tapasztalatot tettük, hogy
*
A színházi embernek egyik típusa Bús-Fekete László, aki csupa ösztönből, naivul dolgozik és időnkint ráhibáz a sikerre. A másik típushoz