Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: KARINTHY TORZÍTÓ MŰVÉSZETE
Kemény Simon régebbi költészete két költeményben csúcsosodik ki: a «Gyümölcsök»-ben, mely a fölsorolás növekvő hatás-csigázásával, a színek pompájával rakja elénk a különféle gyümölcsöket s a «Kezeim»-ben, mely azzal a megrázó ráeszméléssel végződik, hogy a kezek egyébként szolgáink - egyszer föllázadhatnak s megfojthatnak bennünket. Újabb verseiben sajátos népiesség bontogatja cifra kendőjét. népiesség ez, hanem furfangos, agyafurt, túlfinomult. Az egyszerűség a költői tapasztalat fáradtságából és bölcseségéből származik. De érzik rajta az impresszionizmus, a szimbolizmus, a dekadencia illatpárlata is. Némelyik ilyen költeménye úgy hat ránk, mint az iparművészeti remekek, mint azok a csipkés, aranyruhába bujtatott matyó-babák, melyek sokkal magyarosabbak, kecsesebbek, kifejezőbbek, mint azok, akiket ábrázolnak. Az irodalmi torzkép címe: «Vásárfia». Így kezdődik:
Aggyisten, deresre
Pirosból veresre
Hóka lovam hosszát
Minden jónak rosszát
Minden rossznak jóját
Lelkem subájának
Cifra kamrájának
Nyekergő ajtóját
Asztagot keresztbe
Jégcsapot ereszre
Isten szérüjére
Nagy szemet meresztve
Voltam életgazda
Holtiglan adósa
Leszek halálispán
Kiscseléd dedósa
Mit veszünk itt észre? Mindenekelőtt a verselés kísérteties azonosságát. A rímek zengőek és teliek, hetykék és hányavetiek, de mégis gondosak. Akkor leggondosabbak, mikor balogok és együgyűek. Az utolsó rímnél -
Voltam erdők hársa
Kemencéknek nyársa
Hej, csak egy nem voltam:
Budapesti lakos
Az Est munkatársa!
Az olvasó döbbenten kérdezi: személyeskedés ez, vagy közönséges szemtelenkedés? Elvégre mi köze van bárkinek ahhoz, hogy a költő milyen munkával keresi kenyerét? Karinthy erre azt felelheti, hogy ő is ezt állítja. A költészetnek semmi köze sincsen kézzelfogható valónkhoz. Nevethetünk tehát a költőn, akit kigúnyol, de akkor minden költőn nevetnünk kell. A költő nem azt az unalmas tényt írja, hogy micsoda, hanem hogy minek álmodja magát. Az a kép, melyet naponta lát a tükörben, az a hús- és csont-tömeg, melyet lemér a mérlegen, nem érdekelheti egy életen át. Lehetetlen volna folyton azzal foglalkoznia, hogy egyenlő önmagával. Nem arról beszél, amije van, hanem amije hiányzik. Kiegészítő színeit keresi. A költészet mindig és mindenütt egy tündérpalota, melyet a valóság föle vonnak. Az ellentmondás élet és költészet között szembeszökő, de nagyon is természetes.