Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 1. szám · / · Figyelő · / · Elvek és tünetek
Úgylátszik, hogy a szellemi forradalom nagy léptekkel halad előre. Legalább is erre mutat egy egész sor jelentős tény a francia szellemi életen s főképp a Nouvelle Revue Française-en belül: először André Malraux-nak már régebben megjelent s egyébként kitünő könyve, a «Hóditók», amelyre, mint emlékezhetünk, maga Troczkij válaszolt; azután, az elmúlt ősszel André Gide nagy port felvert nyilatkozata Naplójában s végül a lap decemberi száma, amely egyszerre tizenegy tanuságot közöl, a francia szellemi élet tizenegy ifjú vezérének tollából.
Mindgyárt kezdetben szükség van bizonyos megkülönböztetésre. A tizenegy író közül mindössze ketten állanak határozott és közismert elvi alapon, a marxizmusén: az egyik, Henry Lefebvre, a Philosophies s az Esprit című folyóiratok megindítója, a másik, Paul Nizan, két éles és merészhangú könyvnek, az Eden-Arabie-nek s a Chiens de garde-nak szerzője. MInd a ketten kizárólag azt a szerepet tanulmányozzák, amelyet forradalom esetében a szellem embereinek kell vállalniok s különösen Nizan-nál látható az a törekvés, hogy teljesen azonosítsa magát a proletariátus szellemével, anélkül hogy lemondana bármelyik egyéni tulajdonságáról.
Szemben e két első cikkel, úgy látszik, hogy Philippe Lamour-nak, a Plans című folyóirat szerkesztőjének tanusága inkább csak átmenetül szolgál a többi nyolc «kívánalomhoz». Ez utóbbiakat, egyfelől a proletariátus egyforma meg nem értése, másfelől a «forradalom» szónak fetis-szerű ismétlése s nagyon is ködös értelmezése jellemzi. Amikor ez a szó az ifjúságnak valóságos jelszavává és csatakiáltásává válik, jó volna talán megtudni, hogy mit is értenek e kifejezésen. A marxistáknál e tekintetben semmi kétség sem lehetséges; ezért is hat kissé furcsán, hogy a «forradalom» szót éppen velük szemben akarják kijátszani. Az a szintézis, amelyet Denis de Rougemont, a tizenegy cikk csoportosítója s magyarázója kísérel meg, a forradalom cégére alatt sokféle formulát tartalmaz, federalizmust, regionalizmust, újjáértékelést minden téren s főképpen s úgyszólván egyhangúan a szellemiség «kívánalmát», a forradalom területén. Azonban, bármily őszinte és rokonszenves is ez a lélekállapot, elsősorban mégis csak azt a különbséget jelzi, amely a tett emberét elválasztja a megfigyelés és a kritika emberétől, attól, akit éppen értelme akadályoz meg talán abban, hogy kalandba bocsátkozzék, lemondjon sok mindenről s alávesse magát az anyag sokszor oly kemény követelésének. A francia értelmiség legtöbb mai képviselőjében van valami, akarva-nemakarva, a szalonbeli hadtudós észjárásából, aki látja maga előtt a harcot s szeretne is beleavatkozni, de mivel nem tud megszabadulni bizonyos fogalmaktól és előítéletektől, inkább csak az örvény fölé hajol, hogy magábaszívja gőzeit s mindgyárt azon kábultan írni, jósolni, tanácsolni kezd, bizonnyal jóhiszeműen, annyira meg van győződve arról, hogy ez az igazi cselekvés s így szolgálja legjobban az igazságot. Az értelmiség tragikuma éppen ebben a magatartásban rejlik: míg egyfelől elődei s a maga régebbi gondolkodásmódja ma már üresnek és értelmetlennek tetszik neki, másfelől nem tud lemondani a multról s nem képes elfogadni egy másik rendet, amelyben talán áldozatok s csalódások várhatják. Viszont ha e fiatalok mégis tovább akarnának menni, mint elődeik, akkor nem állhatnak meg a «kívánalmak» mágikus körében s nem szabad, hogy port hintsenek a maguk vagy a mások szemébe azzal, amit, még a mult stílusában a «szellem kívánalmainak» hívnak. Egy Maulnier, egy Mounier, vagy egy Rougemont soraiból könnyű volna kifejeteni mindazt a «szellemi» érvet, amit, adott esetben, talán majd éppen őellenük s minden hasonló megmozdulás ellen használhatnak fel egyesek. A baj az, hogy ezen vagy azon a címen mindnyájan vezérek szeretnének lenni, pedig hát itt sem a kétségnek, sem a gőgnek nincs helye. Lehet, hogy valami végső kapocs még visszatartja őket a multhoz s az is lehet, hogy itt megint a litterator, a cselekvő ember előtt végleg elítélt litterator emeli fel újra a fejét, hogy szót kérjen. Csakhogy éppen e a «szellem» az, amelyet annyiszor láttunk megalkudni s különös, hogy a fiatalok, ahelyett, hogy gyanakodva vetnék félre, éppen belőle kovácsolják páncéljukat. Éppen olyan különös az a játék, amelyet az utolsó cikk a hit fogalmával vél űzhetni. A hit ténye, e cikk szerint, készülődés az elfogadásra; ezzel szemben a cikkírók folyvást a maguk szabadságát és személyiségét emlegetik s láthatólag szetszelegnek a forradalmi szabadharcosok szerepében, holott éppen ez a szerep, amely ellentmond a fegyelemnek, mind magukra, mind ügyükre nézve meglehetősen veszélyessé is válhatik. Ezek a fiatalok híjával vannak az egyszerűségnek és az áldozatkészségnek s nem tudnak lemondani önmagukról. Vajjon igazuk van-e abban, hogy az egyetemes akaratnak való engedelmesség a szellemnek, minden szellemnek fatális elvesztésével jár? Az értelmiség, hacsak nem mindig a maga külön problémáját nézi, ezer módon munkálkodhat s szolgálhatja az igazságot. A szellem mindenütt jelen van, a legkeményebb, leganyagibb munkában is. Az igazi forradalom a magunk legyőzésével kezdődik, magunkat kell felülmúlni, minden nap újra és fáradhatatlanul. Más dolog, ha a forradalmat a maga mindennapi és csalfa valóságában, s megint más, ha mint a jövő nagy perspektiváját tekintjük; aki mégis igent mond neki, annak igen sok mindenről, elsősorban külön énjéről kell lemondani, valami sokkal tágasabb és egyetemesebb egységéért. Minden más okfejtegetés nem egyéb, mint elkésett romantikusok irodalma.
[+]