Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · Vers
A lapok foglalkoztak már Erdélyi József tízfilléres versujságjával, mint jelenséggel. A tízfilléres rotációskiadás és főként, hogy a költő maga odaállt a rikkancsok mellé, érthető feltünést keltett. Én irodalmi szempontból akarok a
Erdélyi József cselekedetébe csak túlzás magyarázhat bele kortünetet. Nem igaz, hogy a költészet ponyvára, utcasarokra szorult, hogy az író a rikkancs «szánandó» szerepére kényszerült. A valóság kevésbé szenzációs. Erdélyinek előfizetők gyüjtése, de alighanem idegen vállalkozó révén is épúgy módja lett volna mostani verseit füzetben vagy könyvalakban kiadni, ahogy eddigi köteteit megjelentette. Amennyibe ez a kiadás került, annyiért könyvet is csinált volna a nyomda. Erdélyi azért választott ujságformát, mert nagyon sok emberhez akart szólni, kultúrcselekedetet kívánt végrehajtani: jó verseket akart eljuttatni a sanzonos rossz ponyvát állandóan vásárló városi és falusi tömegekhez. Miután a tömegek szegények, a sokezres példányszámmal egyidejűleg filléres árról is gondoskodni kellett; és mindkét követelmény az egyszerű üzleti elgondolás parancsoló mozdulatával mutatott az ujságformátumra, mint legjobb sikert ígérő megoldásra. A költő egyébként csak egy régi ötletét variálta most legkonzekvensebb formában, hiszen már 1926-ban «ponyvára vitte» műveit, igaz, hogy akkor mégis tizenhatoldalas, füzetes formát választott e célra. Önként és tudatosan vállalt rikkancsszerepét legfeljebb naivnak lehet tartani, de nem szánandónak; ebben a tekintetben különben csak a siker mondhat igazi kritikát.
A harminchat vers egy hatalmas szerelmi versciklus első részlete és esetleges további alakulásában nagyon könnyen válhat egy olyanféle népszerű irodalmi művé, mint a világlíra legkedveltebb szerelmi dalgyüjteménye, Heine híres kötete, a drágaköveket és hamisgyöngyöket gazdagon öntő
Annak az itt elképzelt és vázolt szerepnek a megítélésében, amelyet a magyar Buch der Lieder az olcsó Petőfik mellett betölthetne, sokkal fontosabbnak gondolom az átlagos jó nívót, a nagy változatosságot, színességet, a nyelv tisztaságát és a verseknek a mai élettel való telítettségét, mint azt a szorosabban vett irodalmi kívánalmat, hogy minden egyes darab remekmű legyen. Ilyen munkánál ez talán emberfölötti igény volna. Ami fontos, az a költő kitűnősége; és ez megvan. Az úgynevezett gyönyörű vadvirágos rét a fontos: és a nap felkelt és ezer meg ezer virágot ragyogtat Erdélyi rétjén. Gaz is van ezen a réten, de sokszor a gaz is gyönyörű; és amikor nem gyönyörű, akkor meg talán észre se vesszük, ahogy a virágos rétből is a virágokra emlékszünk.
A
Erdélyi irodalmi értékeit, eredetiségét, emberi és szociális korszerűségét többször volt alkalmam hangsúlyozni régi cikkeimben, még akkor, amikor a kritika túlnyomó része Petőfi-epigonizmussal akarta elintézni a költőt. Szeretem Erdélyit, a hibáival együtt. Ez a kitűnő költő, aki elsőnek ért meg valamennyi kortársa közül (magamat is közéjük számítva), ebben a verssorozatában gyenge verseket is közölt. Az egyszerűség és a természetesség egymagában nem ér semmit, ha nem hordoz nagy, reális vagy szimbolikus tartalmat. A
De hagyjuk a kifogásokat. A hibákat úgyis mindig könnyebb meglátni és ezen a helyen érintésüket is csak a költő iránti nagy becsülésem engedélyezte. Erdélyi a maga legjobb lényegében olyan kiváló tehetség, hogy tökéletes műveket tud teremteni. Nála magának az alkotás folyamatosságának, szakadatlan bőségének kell örülni a biztosan várható ritkább remekművek vagy az állandó magas nívó igénylése helyett. Nála (aki dolgozás tekintetében nyilván a Petőfi-, Puskin-, Burns-féle poéták közé tartozik) egyáltalán nem hiba, hogy gyenge, sőt rossz verseket is ír. A
A legjobb Erdélyi jellemvonásait már többször fejtegettem, de mostani versei alkalmából megint érinteni szeretném azt az érzésemet, hogy a világirodalom legnagyobbszerűbb lírai termékeiben, minél magasabbra megyünk, annál jobban egyeznek az egyéni vonások. Az igazán nagy versek, a témakülönbség következményeitől eltekintve, ami másodrangú a megítélés szempontjából, feltűnően hasonlítanak egymásra. Mintha volna valami egyetlen, klasszikus ideál, amelyet kimeríteni egy ember sohasem tud és amelyet többször-kevesebbszer elérnek a jó költők. Erdélyiben nem egyszer éreztem ezt az örök hangot. Amikor ez a hang szólal meg nála, megszűnik a mostanában szerintem túlzott esztétikai agitációval propagált népi vagy magyaros irányba tartozni: ilyen költeményeiben specialitásukat vesztik az egyéni vagy iskolai tulajdonságok, eltűnik még a szépség is, és az egyetlen megmaradó kategória a tökéletesség. Ilyenkor Erdélyi nem «népi» költő, a hangja akár a Goetheé is lehetne és műve a legmélyebb szellemiség jelzőkkel kimeríthetetlen automotorizmusának életét kezdi élni.