Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám · / · ERDÉLYI JÓZSEF: TIZENKÉT VERS
Meleg tavad nem fél a tél fagyától,
Hévíz! a föld mély szívéről buzog,
földanyánk hő szerelméből virulnak
színén a hajnalszínű lótuszok.
Partján a rezgőnyárfák óriássá
felnőnek, egy emberöltő se kell
s mankót tör ketté aki benne hétszer
megfürdik és sosem felejti el...
Egyszer fürödtem lótuszos tavadban,
Hévíz, - lábamban megszeppent a csúz,
mégsem az csodatevő meleg sár,
mi engemet tehozzád visszahúz. -
Szebb lótuszodnál, melegebb vizednél,
csodább minden csodádnál e csoda:
szívem mélyéből tört fel ez a forrás,
hő szívemből és nem fagy be soha!
Aranyhajú lány lobbant elibém
egy este ott, a lámpák fényinél,
aranyhajú, mesebeli királylány
s alvó szívemre futott mind a vér.
Sebzett szívemből izzó ár szökött fel,
tüzes tó gyült szomorú szívemen
s tükrén kinyilt hajnalnál hajnalabb
hajnalszirmokkal a szent szerelem.
Egy pillanat s én eltörtem örökre
nyomoruságom mankóbotjait.
Felkelt a nap, kinyilt a legszebb lótusz,
alélt szívemben feltámadt a hit.
Most fáj a szívem... Köszönöm tenéked
e jó fájdalmat, Hévíz, köszönöm.
Két meleg tó, tavad mása szemem,
s lótusz virágzik benne: kín s öröm.
Nyáras vidéked, erdőd és meződ már
szülőföldemnél kedvesebb haza:
újjászülettem, útaid porából
kinyilt szerelmem égi lótusza...
Fürdőd apadhat, hülhet és befagyhat:
e hőforrás nem apadhat, hűl, se fagy,
híredet is megőrzi végvilágig
e forró dal, mely szívemből fakadt.
Lótuszaid kiveszhetnek: e hirben
tárják tovább hajnalszín kelyhüket
s aranyhajú szerelmesem tapodja
szellő lábbal fénylő levelüket.