Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám · / · Figyelő
Fenyő László:
Az első versek elolvasása után a költőnek sikerült megalapoznia hitelét. A forma-hitelét. Igen, ez a költészet ápolt kert, itt nincs zavar a fák és bokrok nyesett rendje közt, itt minden gallyat külön igazítottak el, a burjánt kiirtották, a pázsit hibátlan. S ahogy elidőzünk a kertben, elkapjuk egy-egy illatát is. Kellemes kert. Rendje van, fénye, hűse és illata is. Jó annak, aki a világból kifogott magának egy ilyen kiskertet s százszor jó, ha
Nadányitól távolállnak azok a hamisan korszerű igények, amelyek a költőtől a politikai állásfoglalást, világnézetet, készpénz-korszerűséget (lásd: jazz, transzparens, rádió stb.) mind-mind elsőbben kívánják meg, mint magát a költészetet. S ezt mindjárt javára is írhatjuk. De ahogy olvassuk kötetét, egyre beljebb és beljebb, el-eltünődünk s e tünődésből lassan valami hiányérzés kezd kibontakozni. Hogyan? Hát ezen a költőn s ezen a költészeten semmi nyomot nem hagyott az elmult húszesztendő? Hisz ezeket a verseket bízvást megírhatták volna 1914 előtt is! S vajjon fémjelzi-e őket ez a megfordított időtlenség, amely nem húsz évvel ezelőtt írt verseket érzékeltet mai-frissnek, hanem mai verseknek adja meg két évtized patináját: patina - s ha mégoly nemes.
A kötet elején még olyan versek is akadnak, amelyek egyenesen Szép Ernő hatását tükrözik. (Szerelmes köszöntés, Tearózsa, Julius, Ég felé.) Szigorúbban kezeli a formát, mint Szép, de valahogy hiányzik belőle a nagyvonalúnak, a jelentékenynek a kézjegye, amely a kis dolgokat is megnőtteti a
Kitünő verselő. Könnyed és magabiztos. De ha elfogadom (mint amikép el is fogadom), hogy versben ma az az igazi formaművészet, amelyet nem lehet észrevenni, Nadányi nem lebecsülendő verselő-készsége azáltal válik technikává, azaz másodrendűvé, hogy igenis: észre lehet venni. Nem mintha feltünően mutogatná magát. Mesterei, a századelejei impresszionisták megengedtek maguknak olyan ma már sokkal olcsóbbnak ható «bravurokat» is, aminőktől Nadányit rendező és leszűrő-higgadtsága távoltartja.
Nadányi minden verse ötlet-vers, minden verse csattanóban végződik. Néha az ötletnek csak vers-záró szerepe van, mintegy a végső kicsengés, máskor az ötlet: maga a vers. Egy költőtől sem kérhetjük számon, miért dolgozza fel a költészet ú. n. örök témáit, mondjuk a szerelmet, hazaszeretetet, szabadságvágyat, holott mindezeket pld. Petőfi is megénekelte. A téma örök. Az ötlet azonban mindig a pillanaté. Örök ötletek nincsenek. S így jogos megemlíteni, hogy Nadányi «A hű szolga» ötletét Heinéből merítette s a «Betűk» szonettje, amelyet az írásjelek szonettjének is nevezhetnénk, bármily távolról is, de már formájában utal a Rimbaud-versre.
Hogy ez a költészet helytálljon önmagáért, oly stílust kellett kifejlesztenie, amelyben hibátlanul villognak együtt a könnyű művészet ismert fegyverei. Így lett a virtuozitás
Hiszen tisztavonalú, átlátszó ez a költészet; természetlátása sohse vonatkozik el a természettől; nem csinál kitérőket, kacskaringókat, biztosan tör (nem: inkább
Az idillikus Nadányi mellett, akit néhány kitünő vers mutat be (Kaland, Teréz, Szép lány a napfényben stb.) meg kell említeni a chanson-költőt: A ballada (?) a meztelen lányról: gyöngyszem, amely mindenben méltó «békebeli» chanson-költészetünkhöz, amikor még költők is foglalkoztak ezzel az azóta kissé kompromittált műfajjal. Ez a vers ma is még - zeneszerzőért kiált. Igazán viszont és a költő nem vitás tehetségén túlmutatóan azok a versei meggyőzőek számomra, amelyek - más-más oldalról - a dal felé igyekeznek. A «Hosszú eső», amely hálás témáját pompásan aknázza ki úgyszólván strófánként egy-egy friss színnel, anélkül, hogy az egész hangulati egységét megbontaná. Csak az utolsó két szakaszban felbukkanó idegen motívum komponálja túl a verset: ez a két szakasz ragasztva van. Vagy «A síron túl», amely úgy hat, mint egy kitünő költő áhitatosan sikerült Baudelaire-fordítása, az «Üres háló», a népdallal játszó «Vásárosok», «A parton»: ez a lehetletfinom, japános vers. Ezek a kötet optimista-pontjai. Ezek alapján nem érezném meglepetésnek ennek a kissé «kunstfertig» költészetnek fellendülését.