Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika
Tamás Ernő: Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója
Sajtó alá rendezte Alszeghy Zsolt
Szomorúan jellemző viszonyainkra, a 67-es kiegyezést követő közszellemre, hogy Kazinczy Ferenc halála óta száz évnek kellett eltelnie, amíg a Fogságom naplója című emlékirata könyvalakban, teljességében megjelenhetett. 1848-ban a sajtó felszabadulása után a budai fogságból írt rész megjelent Vachot Imre Országgyülési emléké-ben, amelyben Pásztor Dániel igazgató-tanár tette közzé. 1869-ban a Vasárnapi Ujság is közölte, majd 1873-ban a Fogságom naplóját is némi kihagyással, Milesz Béla tiszafüredi ev. lelkész másolatából, a vesztőhely és a börtön tereprajzaival. Az egész napló azonban az író halálának százéves fordulójáig a Tudományos Akadémia kézirattárában hevert. Minderről ma kevesen tudtak, a napló sorsa feledésbe süllyedt és a Szinnyei-lexikonon kívül az életrajzai sem utaltak erre. Ne higyje azonban senki, hogy a Tudományos Akadémia a Vigyázó-vagyonhoz jutva, sietett kiadni a magyar irodalom fejlődésére döntő hatású költő-esztéta és nyelvújító emlékiratát. Eszébe sem jutott ez - úgy látszik - az Akadémia irodalomtörténeti bizottságának. Az évforduló idején ujságcikkben felhívtam a figyelmet arra (P. H. 1931 VIII/15), hogy a Fogságom naplója még mindig kéziratban rejtőzik az Akadémián, de ugyanakkor már megkezdték e régi írások másolását Alszeghy Zsolt diákjai és 1931 utolsó negyedében meg is jelent a napló könyvalakban.
*
Meglepő jelenség, hogy éppen a konzervatív tanár-kritikus emelte ki a Fogságom naplóját az elfeledettségből és az is, hogy ő, aki Baudelaire és Ady költészetében «erkölcsi piszkot» fedezett fel, a szabadkőmíves Kazinczy szerepéről megértéssel ír az előszóban. Kazinczy gondolati életének útját, amelyen át a Kátéhoz eljutott, továbbá a franciaországi átalakulás és a Káté elveit tárgyilagosan ismerteti. Kár azonban, hogy irodalmi tettét szükségesnek látta mentegetésszerűen igazolni: «A hosszú várakozásnak oka valószínűleg az, hogy elsősorban politikai hatását nézték olvasói. Első kiadója (nevét mellőzi!), aki a budai fogságot 1848-ban közétette, nyilván erre, politikai hatásra számított. Ma ettől a politikai vonatkozásától meglehetősen távol vagyunk. Vak lenne, aki benne Martinovics eszméinek ünneplését látná: nem egyéb ez, csak egy idealista ember tévedésének és ezért való szenvedésének meleg rajza.» Ha Kazinczy még nem tudta, hogy Martinovics és társai ártatlanok és hogy elveik az emberi haladás örök törvényei (vagy csupán óvatosságból írt így!), ma már tudjuk ezt és nincs okunk ilyen mentegetőzésre. Leverő tünet, hogy Hajnóczynak és társainak, - akik nemcsak az emberi felszabadulás, de a nemzeti ellenállás vértanúi is - szobrot, emlékművet nem emeltek, sőt nehezen feltalált csontjaikat is valósággal eldugták.
*
Kazinczy Sulyovszky útján kapta Szentmarjaytól a Hajnóczy-küldötte Kátét, amit később elégetett, de barátait feladni elmulasztotta. Bár felfogása nem mindenben egyezett a Káté elveivel, az emberi felszabadulásért rajongó és Hajnóczyt bámuló Kazinczy le is írta a Kátét és terjesztését vállalta. Ez juttatta a 2387 napi szörnyű szenvedéseihez, amelyek olvastára ökölbe szorul az ember keze. Az erről szóló Fogságom naplója még annak is újságot hoz, aki alaposan ismeri Kazinczy és Bacsányi kortörténeti életrajzait, a Martinovics-pör irodalmát, továbbá a Pályám emlékezeté-t, amelynek III. kötetében fogsági «utazásait» írja meg. Néhol a Pályám emlékezetében nagyobb gonddal, művészettel ír le némely részletet (pl. a kufsteini börtönt), mint a jóval szabadulása után, 1828-ban összeállított naplóban. Találunk részleteket, amelyeket Szirmay Antal szintén sokáig kiadatlan munkájához írt Jegyzései-ből már ismerünk. Sőt ott nem egy olyan adatot lelünk, ami a Naplóban nincs meg. Hajnóczyt, - akiért, mint klasszikus jellemért rajong és akit dícsér a Fogságom naplójában - viszont sehol sem jellemzi oly alaposan, mint itt. Ujságos részek, amelyek a tragikus sorsú politikai álmodozók budai és külföldi börtönéletét ismertetik egységesen, továbbá, amelyek a kor közhangulatára, közviszonyaira világítanak rá.
Érdemes megfigyelni, miként tudott Kazinczy némely dolgot a pörről akkor és mit tudunk erről ma, az újkori kutatások alapján. Látjuk továbbá, hogy a magyarság közhangulata mennyire a szerencsétlen államfoglyok mellett volt: az elfogatáskor «Pest és Buda zúg - írja - nem hiszik a mesét s a dolgot csak a Terrorismus munkájának tekintik.» Mikor osztrák területről Munkács felé kisérik őket, a nép ünnepli, vendégeli őket: «Gyültek a vásárra az emberek s megtudván, kik vagyunk, tolakodék minden hozzánk s hoz ajándékát... De micsoda nép ez a Magyar? - kérdé Chipault (az egyik francia fogoly), hiszen ez voyage de triomphe». A Napló közli Kazinczy három ívnyi «vallás»-ának némely töredékét: «Én a legnagyobb legvilágosabb veszélyben is tisztelettel s magasztalásokkal mertem szólani Hajnóczy felől». Hajnóczy is így becsülte Kazinczyt, őt óhajtván «özvegy» mátkája férjeül... A sötétlelkű közvádlót így állítja elénk: «Ez a Németh egy kisded hasas emberke volt, orcáját gyönyörűen pirosra festette a bor és a szerelem a maga rozsda vagy szederj színével. Minden szava, tekintete, mozdulása festette a semmiből érdem nélkül felment bitangot.» A Napló megőrzi Németh János hallatlan cselekedeteit is, pl. hogy húsz lapot sikkaszt el az egyik védőiratból. Kazinczy fogolytársairól eredeti jellemképeket fest, a kivégzés részleteiről szem- és fültanuk alapján adatokat jegyez fel. Érdekes olvasni, mint viselkednek a magyar rabokkal szemben a katonatisztek, börtönőrök és azok családtagjai.
Ujság a francia hadifoglyokkal való érintkezés is. A Napló feljegyzéseiből különben elénk elevenedik Kazinczy nagyszerű egyénisége, klasszikus jelleme, fenkölt világszemlélete és embersége.
A kézirat 31-ik lapja a vesztőhely tervrajzát is őrzi («A vérhely Budán»), kár, hogy ez és a többi rajz nem juthatott be a kötetbe. Alszeghy Zsolt, aki ezt az irodalmi ritkaságot választotta ki, a kiadó, aki nyomását vállalta és a diákok, a modern másoló «szerzetes-ifjak» megérdemlik az elismerést.