Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 23. szám · / · Figyelő · / · Idegen szinpad
Mikor a háború után első ízben jutottam ki Párizsba, onnan Berlinen keresztül jöttem visszafelé. Ott Reinhardt ezzel a kérdéssel fogadott: Beszélt Copeau-val? Miket produkál most a
Hangjából kétségtelen volt, hogy tréfás formájú kérdését őszinte érdeklődés fűtötte és távol állott tőle a gúnyolódás vagy lekicsinylés minden szándéka. De meg lehet állapítani, hogy a tréfában sok igazság is volt. Ha Antoine és - bizonyos tekintetben - Lugné-Poe is a francia Brahmnak nevezhető, akkor Jaques Copeaut röviden és sommásan a francia Reinhardtnak lehet mondani.
A művészetek új irányait, a különböző országokon át, már az időnek, a kor levegőjének azonossága is összekapcsolja. Nem véletlen és semmiesetre sem majmolás, de jogosultabb és mélyebb valami, hogy például a festészet új irányai is körülbelül egy időben jelentkeznek Párizsban, Berlinben és Budapesten. Szó sincs róla, egy kis oknyomozással el lehet jutni a forrásig is. Valahol előbb volt meg minden, mint egyebütt; de ez, ha az érdemét csökkenti is a később jelentkezőnek, az őszinteségét nem keverheti gyanuba.
A festészet forradalmaiban csaknem mindig ki lehet mutatni Párizs elsőségét. De már építészetben, zenében és a mi területünkön, a színpadon is, Párizs konzervatívebb és legtöbbször kevésbé invenciózus is. Copeau például kétségtelenül jogosabban nevezhető a francia Reinhardtnak, mint Reinhardt a német Copeaunak. Már a tények dokumentuma szerint is: Copeau 1913-ban lépett föl Párizsban, Reinhardt ekkor pedig már túl volt legtermékenyebb forradalmainak időpontján.
De nemcsak az időbeli ansziennitásban van Reinhardt elsőbbsége, hanem a belső érték és forróság fokában is. Copeau forradalma aligha született volna meg Reinhardt nélkül. De aki ismerte Reinhardt eredményeit, az előtt kissé bágyadtnak és szegényesnek tünt fel Copeau különben értékes és megbecsülnivaló színpadi reformja. Persze, más volt a levegő is, melyben támadt és más volt az is,
Copeau reformja viszont egyrészt a «mondaine» párizsi szinháznak, másrészt a Comédie Française avult pompájának volt az ellenhatása. Érthető, hogy ő nemcsak a belső elmélyedésben, hanem a külsőségek puritánizmusában is hangsúlyozni kívánta magát. Nem szólva arról, hogy a körülményei sem engedtek meg valami nagy fényűzést. Párizsban koplalással kezdődik minden művészi forradalom és talán még művészi hitele is csak annak lehet, aminek aszketikus szegénységben ring a bölcsője.
A Vieux Colombier - Copeau kis színháza - szegényes fehér falai között esténkint mindössze 300 embert tudott kiszolgálni az új művészet ambróziájával. Nemcsak hogy sztárok nem ragyogtak kicsiny színpadán - amit különben már az elvek követeltek -, hanem az úgynevezett «kiállítás» is bizony minimumra csökkent. Nemcsak a polgári naturalizmus darabjait (legnagyobb sikere a «Paquebot Tenacity» volt), de Reinhardt oly pompázatos Shakespeare-jét is csak keveretlen, jó színekkel bemázolt zsákvászonköntösben játszották.
De meglepő hatással. A fiatal gárda lelkessége, a játék egysége és egyszerűsége, friss impresszionizmusa, sok játékos ötlete Párizs legjobb közönségét vonzotta a kis színházba. A puritán színház és színpad sokszor érdekes ellentétet mutatott a nézőtér estélyruháinak gálájával. A színpadon néhány jól megválogatott színben kimerült a látnivaló, a nézőtéren azonban igazi nagyvilági látványosság pompázott.
Határozottan divatban volt a kis színház és talán népszerűségének a tetőpontján volt, amikor - 1925-ben - egyszeriben és váratlanul furcsa dolog történt vele: megszünt. Becsukta kapuit, majd mozivá alakult át. Anyagi bajokról beszéltek, bár a színház állandó látogatottsága ennek ellene szólt. Jaques Copeauról még csak annyi hallatszott, hogy tanítványaival és néhány hívével - színészekkel, írókkal - vidékre költözött, ahol tanítással és vidéki vendégjátékok rendezésével foglalkozik. Két évvel ezelőtt bukkant fel ismét a neve: a francia színházi világban nagyszabású mozgalom támadt, mely azt követelte, hogy Copeaut nevezzék ki a Comédie igazgatójának. Több száz aláírásos beadvány ment - a legjobb, legnagyobb nevekkel - a kormányhoz. Eredménytelenül. Pedig a háború alatt a kormány annyira méltányolta Copeau művészetét, hogy állami költségen egész társulatával kiküldte Amerikába, hogy az új szövetségeseknél a francia művészetet reprezentálja.
Copeau eltünt, de hatása, példája tovább hullámzott. Egyre-másra támadtak az avant-garde színházak Párizsban, melyek legjelentékenyebb vezetői - Dullin és Jouvet - a Copeau gárdájából kerültek ki. Sok érdekeset produkálnak és anyagilag is jól megállnak ezek a kis színházak: főként az Atelier és a Studio meg a Comédie des Champs-Elysées. Egész színpadi irodalom támadt körülöttük. Jules Romain, Vildrac ebből a gárdából valók. Több százas sikereket láttak, az avant-garde virágzik, csak a mester, aki elindította ezeket a fürge kis színházakat, hallgatott eddig.
Most végre megszólalt. A télen tanítványai és régi színészei közül néhányan - pontosan tizenöten - színpadot alapítottak
Egyszeriben világosság derült az érthetetlen titokra: miért hagyta ott ez a kitünő ember Párizst, a sikert és az - Párizsról lévén szó - igazán világot jelentő deszkákat? Ez a világosság ugyan az átlag-okosság számára még mindig homályban hagyja a lényeget és bizonyos, hogy a színház üzletemberei Copeau mély és meggyőző magyarázatai nyomán sem fogják soha megérteni: egy prosperáló és legszebb kilátásokat nyujtó színházat, a siker tetőpontján, hogyan lehet otthagyni, ingyen, minden ellenérték nélkül? Én nagyon is érthetőnek és nagyon érdekesnek találom ezt a magyarázatot.
Copeau könyvéből röviden az derül ki, hogy ő nem a siker
Nem tagadja, hogy színháza bizonyos anyagi nehézségekkel is bajlódott akkoriban, de nem nagyobbakkal, mint egyébkor. Sőt, éppen akkor nagyon tetszetős anyagi ajánlatot kapott, azzal az egyetlen feltétellel, hogy nagyobb színházba kell átköltöznie. Ettől aztán még jobban megijedt, féltette színháza művészi lényegét, ebben a teljes indusztrializálódás rémét pillantotta meg.
Általában, akkoriban nagyon hajlamos volt arra, hogy rémeket lásson és ma már tisztában van az idegbeli okaival is annak, hogy mindent a faképnél hagyva, menekült. Nyolcévi szakadatlan idegmunka után úgy érezte akkor, hogy a színházi rotációs megőrli és teljesen eltávolodik attól, amit akart, amit a színházban keresett. Ki akart szabadulni mindenáron a siker-gép bűvköréből, melyet már csak nyomasztónak tudott érezni. És tisztába akart jönni önmagával, szilárdabb pillérekre akarta lefektetni színpadi elveit, ki akarta mélyíteni rendszerét. És egy tudatos és alapos testi és lelki kultúrával kiegyensúlyozott színészgárdát akart fölnevelni.
Mennyire érthető ez a vágyakozás, ez az egész önkínzó lelkiállapot! Csak az tudja ezt, aki, a gyakorlat és az elmélet között hányódva, maga is átélte ezt a válságot. De milyen keveseknek adatik meg, hogy engedjenek a kontempláció vágyának és megvalósítsák azt, - ha egyáltalában megvalósítható.
Copeau bevallja, hogy neki ez csak igen kis mértékben sikerült. Fáradt volt akkor, elgyötört; ma már úgy látja, hogy előbb inkább szanatóriumba kellett volna elvonulnia. Nagyon érdekesen írja le, milyen gyötrelem volt neki, mikor, ebben az állapotban, a vidék magányában, egyszerre csak szembentalálta magát a hívő tanítványok tágranyílt szemével, akik csodát vártak tőle...
A csoda nem következett be. De azért nem sajnálta ezt a hat esztendőt, szép és nem is egészen meddő küzdelmét. Talán nem jól tette, hogy akkor mindent ott hagyott - hiszen valóban, az embereket nem nagyon kell segíteni abban, hogy minden érdemet elfelejtsenek! -, de megtette és vállalja. És minekutána fölfedte a valódi okokat, szomorú mosollyal állapítja meg: az ujságok még ma is, minden közelebbi magyarázat mellőzésével, bukásnak, «echec»-nek nevezik az ő önkéntes elvonulását. Hát nem az! Ő akarta így, szabad elhatározásából, minden kényszerítő ok nélkül. Bukásnak talán mégsem nevezhető az, ha valaki alkotott, mellesleg még nagy külső sikereket is ért el és hatásában oly elevenen él, hogy az egész virágzó avant-garde még ma is az ő csapásain halad, az ő színészeivel, az ő íróival, akik csaknem sorra beérkeztek azóta. Külső eredményekben bizonyára sokkal jobban, mint mesterük...
És most, hogy szárnyra bocsátotta kirajzott tanítványait, a tizenötöket, megint csak elvonul, visszamegy vidéki magányába, gondolkodni, dolgozni, míg majd egyszer újra a színpad élő valóságába teheti át kontemplációjának az eredményeit.