Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészet
Az Iparcsarnokban megnyílt lakberendezési kiállítás, mely az érdekeltek kijelentései szerint a magyar bútorkészítés nagy fejlettségét volna hivatva bizonyítani, nem a legörvendetesebb látvány annak számára, aki a használati tárgyak kialakításában is a művészet valamelyes megnyilvánulását szeretné felfedezni. Kétségtelen azonban az, hogy asztalosaink technikai szempontból nagyon becsületes munkát végeznek, bútoraik jó anyagból tartósan vannak elkészítve, de ettől a valóban szép bútorig még nagyon hosszú út vezet. Ha pedig iparosaink arra számítanak, hogy készítményeiket a mai helyzetben külföldre is kijuttassák, eleve is le kell mondaniok kényesebb igényű piacok meghódításáról, mert ez az anyag, melyet a városligeti csarnokban végignézhettünk, nem áll a mai legjobb bútortervezés színvonalán, legfeljebb csak olyan helyeken versenyképes, ahol az anyagok ügyes feldolgozásával, vagy pazar csillogtatásával megelégszenek.
Az európai bútor története az elmult három-négy évtizedben különben sem valami épületes fejezete a kultúrának. Az utolsó nagy és egységes stílusú bútor, az empire után és mellett, mint legutolsó egységes és szerves stílus a biedermeier-ízlés következett. Ennek termékeit forgószél gyorsaságával söpörte ki a részben kárpítos, részben áltörténelmi ízlés, mely egyidőben renaissance, barok és gót korcsszülöttekkel és az e korcsok összeházasodásából született szörnyekkel tömte meg a polgárság szobáit. Az egyszerű házi szükségletek kívánalmaihoz símuló, mosolygós és szerény bútorok helyébe nevetségesen igényes és üres ornamentikával handabandázó, összevissza faricskált holmi került, szörnyű kavargással omló függönyök és kínosan cicomás, puffadt karszékek és kanapék csúf társaságában.
A visszahatás nem maradt el. Európa végül is ráébredt szörnyű ízléstelensége tudatára, hybrid bútoriparát megutálta és új stílust keresett. Ez volt éppen a baj: az új stílus nem magától született meg, hanem keresték. Persze ismét mintaképek kellettek hozzá ennek a saját stílust teremteni alig tudó kornak. Jött az angol bútorok mindenesetre mégis csak áldásos hatása. Jött a hirtelen támadt szecesszió, mely beteges ornamentikával helyettesítette a szerves felépítést. Jött visszaesésként a régi bútor gyüjtésének divata, ez az antikvárius szenvedély, a biedermeier hirtelen imádata, mind oly tünetek, amelyek távol állottak az igazi stílusteremtéstől. De lassanként mégis kialakult egy új bútorstílus, amely az arányok egyszerű szépségét tűzte ki célul maga elé, amely lemondott a mindenáron fitogtatott díszítésről és azt hirdette, hogy a használati tárgy szépsége célszerűségének arányos és egyszerű megvalósításából áll. Ezek a törekvések mint egy jókora nagy társadalmi osztály ízlésének kifejezői, kétségtelenül bizonyos egységes stílusmegnyilatkozáshoz vezettek, amely ugyan nem volt olyan átütőerejű, mint a régi nagy stílusok, mert nem olyan kiterjedt érvényű kollektív lélekmegnyilvánulásra támaszkodott, mint amazok, de mégis sokkal művészibb volt, mint az üres történelmieskedés hazug karneválja. Ez a bútoripar Németországban és Ausztriában, ezekben a hozzánk legközelebbi és erős kapcsolatú államokban derék eredményeket ért el és hatása átszivárgott hozzánk is. Nálunk is jelentkeztek a bútorkészítés és az egyéb ipar terén is ilyen új művészeti törekvések, de sajnos nem mindig a legmegnyugtatóbb eredményekkel.
A mi modernségre törekvő bútoriparunk mintegy két évtized óta furcsa keveréke emez új törekvéseknek és a régi, úgylátszik nagyon nehezen kiirtható visszaemlékezéseknek. Ha ezek a visszaemlékezések tradíciót jelentenének, nem volna semmi baj. De inkább a stílusteremtésre képtelen kornak lelki mankóit jelentik. A tehetetlenség megérzésének pillanatában közénk nem való és a mi lelkünktől nagyon messze álló olyan szerkezeti elemek és olyan díszítmények torzulnak fel a mainak szánt bútorra, amelyeknek semmi keresnivalója sincsen a mai világban. Valahogyan nagyon nehéz lehet kibékülni az egyszerű arányok könnyen áttekinthető szépségével! Valahogyan meg kell törni a vonalat, még mindig fel kell rakni valami kicsinyesen együgyű díszítést! Új formakincset teremteni a mai asztalosember, úgy látszik alig tud, misem egyszerűbb tehát, mintha a barok kimeríthetetlen ötleteivel kereskedik. Megzavarja, sőt végleg összezavarja iparosaink fogékony lelkét az expresszionista konstruálás és a tömegre szánt végső leegyszerűsítés is. Ennek talaja szintén nem nálunk fejlődött ki, itt csak akart és meg nem értett stílus, utánzott, de nem alkotott.
Így ez a bútorkiállítás, amelyen mindamellett egy pár jól átérzett egyszerű és szép bútor is akad, akaratlanul is nagyon hű képe annak a nagy válságnak, melyben mai iparművészetünk, sőt egész életünk leledzik. Kevés benne az önálló teremtő erő. Hiányzik mögüle egy egységes, minden téren egystílusú termékeket alkotó, nagy rétegeket összefogó, kollektív lélek. Olyan, mint egész magyar életünk. Egyrészről az idejét mult maradiság üresen történelmieskedő gesztusaival kendőzi magát, másrészről a megújhodni vágyás teremteni még alig tudó akarását állítja oda a szerves alkotás helyébe.