Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Figyelő

SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: Sardou

Az a száz esztendő, amely Sardou születése óta eltelt, látta a színháznak nagy kapitalista üzemmé fejlődését, ebben az üzemben a francia dráma hatalmas előretörését, egyeduralomra jutását a világ összes színpadain és lehanyatlását. Míg a régebbi színház többé-kevésbé exkluzív volt, a társadalom felsőbb rétegeinek szórakozóhelye, a XIX. század színháza tömegszórakozássá vált, egyre jobban igyekezett a városi lakosság összességét körébe vonni. Az avatatlan tömegek beözönlése eredményezte az igények alacsonyabb szintjét, a nyers hatások kultuszát, a formának technikával való pótlását, a színpadi szempontnak a művészi szempont feletti uralmát, a gazdasági fellendülésben a tartalmi lecsökkenést. A színházban is az történt, ami az iparban: a quantitás nőtt meg a qualitás rovására, az értékálló egyéni munka helyébe a tetszetős, de múló értékű tömeg-áru került. A színház óriási sikereket aratott, nagyszerű színészeket és tehetséges színházi írókat talált a maga céljaira, de ez a felvirágzás nem termett egyetlen olyan értékálló alkotást sem, amely vetekedhetett volna a XVII. század nagy franciáinak műveivel. Ma alig van ennek a kornak a drámai művei közül egy is, amely még él a színpadon.

Sardou ennek a fejlődésnek színpadi szempontból a tetőpontját jelenti, a technikának végső uralomra jutását, de egyúttal jelenti a dekadenciát is. Az ő drámájában a mondanivaló már teljesen mellékessé válik, az egyedüli cél egy csekély súlyú s a közvéleményben már banálissá pertraktált témának a belső igazságra való minden tekintet nélküli felduzzasztása egy izgalmas cselekvény teátrális hatásokra beállított kikészítésével. Sardou jobb kortársai, Dumas, Augier, Pailleron még legalább bizonyos publicisztikai hatásra törekedtek, a fölserdült kapitalista polgárság aktuális erkölcsi problémáinak megvitatásával s az új polgári erkölcsök kritikájával. Sardou drámájában ez is mellékessé vált s csak annyiban jött tekintetbe, amennyiben hatás-tényezőt lehetett belőle kicsikarni. Az író nem a társadalom kritikusának attitüdjében áll a közönség elé, egyszerűen csak a veszélytelen, tehát kellemes izgalom élvezetét kínálja. Ezenfelül az a főcélja, hogy a színháznak alkalmat adjon színpadi apparátusának mennél kiadósabb gyümölcsöztetésére. Ebben az apparátusban a legfontosabb a színész, - a drámaíró tehát a színészeknek, elsősorban a legnépszerűbb színésznek igyekszik mindenáron olyan szerepet adni, amelyben kifejtheti a közönség előtt legkedveltebb tulajdonságait. Sardou a parádés szerepek írója. Parádés színésze, akinek számára pályája nagyobb részén át dolgozott, Sarah Bernhard volt. Író és színész együtt dolgoztak, meghatározták a világ összes színpadjainak színjátszását. Kis Sarah Bernhardok ágáltak minden színpadon. Harsogott a széles ívű frázis, harangoztak a szép csengésű hangok, rikítottak a teátrálisan hamis, de a naív közönséget megtévesztő szenvedélyek, a teátrum foglalta el az igazság helyét, a külsőség a belsőségét, a színházi pénztárakba ömlött a pénz, oda is bejutott a kor prosperitása.

A nyiltabb elmék, mint nálunk Gyulai és Péterfy, tisztán látták ennek a drámának a talajtalanságát és belső hamisságát s az idő, mint majdnem mindig, a nyiltabb elméknek adott igazat. Ehhez azonban az kellett, hogy megváltozzon a szellemi atmoszféra, az emberek erkölcsi és pszichológiai tudata. Ez is bekövetkezett a kilencvenes évektől fogva. Sardou kezdte elveszteni kontaktusát a közönséggel. Próbált hozzá közeledni a technika még erősebb megfeszítésével, a szenzációs témák hajszolásával. A Thermidor és A boszorkány már kíméletlen rémdrámák. Uralmát a színpadon már nem tudták megszilárdítani. A század fordulóján ez az uralom már megdőlt és semmi mesterkedés nem tudta többé feltámasztani. Sardou és általában a francia dráma egyeduralmát a saját fegyvereivel törte meg tanítványa, Ibsen, aki visszatért a formához, a technikát a forma szolgálatába állította, a drámát a külsőségektől a belső ember felé igazította vissza, az új korszellem új erkölcsi problémáival és új pszichológiai tudatával töltötte be. Ezzel megváltoztatta a színjátszás stílusát is. Mikor megmutatta, hogy a szenvedély nem nyilatkozik retorikai frázisban, hanem szűkszavú, sokszor néma és mégis hat a színpadról, már magától kipusztult a szavalás, a beszéd halk és természetes lett, a gesztus egyszerűbb, a színész fizikai kvalitása kevésbé fontos. Ibsen reprezentáns színésznője már nem Sarah Bernhard volt, hanem Duse. A közönség eleinte kissé vonakodott, de pszichológiai tudatának fejlődésével megadta magát az új drámai és színjátszó stílusnak.

A francia dráma azonban máig sem tudott kilábolni abból a kátyúból, amelybe Sardouék juttatták. A technikát már nem lehetett tovább fejleszteni, a formát pedig még nem találták meg. Sardou halálakor, 1908-ban, a francia dráma már trónvesztes volt. Ami azóta Párizsban drámai téren figyelemreméltó történik, az mind keserves erőfeszítés arra, hogy kievickéljenek a Sardou után maradt romokból. A XIX. századi francia dráma sorsa pontosan összeesik a kapitalista polgári rend föllendülésével, virágzásával és hanyatlásával. Sardou pályájának grafikonján szemlélhetjük legvilágosabban a modern színpadnak a kor atmoszférájával való szoros kapcsolatát. Egyetlen célja volt a kort kiszolgálni és kimúlt a korral együtt.