Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám

Fenyő László: Idő

I.

Rettenetes ez a szürke múlás, néha úgy érzem:
a perccel, melynek nem szittam ki rejtett kalandját,
magam is elmúltam, örökre és egészen.

Mintha utaznék, éjszakában ázó
vidékek hosszú, nedves vásznai
dagadva múlnának a vonat ablakából

és mindig ugyanaz s nem volna sohse vége
és ahogy így suhannánk egyre nesztelenebb
irammal, hallga csak, lesiklanánk a mélybe

s vigyázva összehullna a víz arcunk felett.

II.

Valami jelet kell hagyni az életen,
mint együgyű szerelmes a fa kérgébe metszi
nevét, hogy emlékül legyen.

Versem, kérgébe az időnek
így metszed nevem - ez az ősfa
ki nem dőlhet, csak egyre nőhet

s betűim, e szürke rovátkák
tiszta szándékaim megőrzik,
meredek homlokom, arcom vonását.

Fenyő László: Tátrai vázlatok

I.

Élet!... ha az élet is olyan volna
mint ez a szanatóriumi lét:
nyugágyon, széltarkázta napsütésben
beszíni csak eszméletlen izét

s nézni a távoli hegyeknek
sziklák közé vert hófoltjait:
mintha kunyhó volna megannyi,
melyben egyszerű pásztornép lakik.

Vagy elfordúl arcom a tájtól
s egy könyvbe temetkezem,
elalszik a könyv csapódva
és elalszik a kezem

és elalszik külön a szám is
és egyenként a szemem,
mi lenne, ha - őrző a vártán -
elaludna a lélegzetem?

II.

Mint új honfoglalásra
kelt népek árja, robog
künn a bakkancsos élet
hegymászó-kedve, kopog
a nyers trapp s mintha dalolna,
a szögesvégü botok
ahogy a földbe ütődnek:
kavics peng, zúg a homok.

Hát én?
Mikor kelek fel
piros turista-kedvvel?

III.

Minden öregszik, öregen halad
lépésem immár s öregszik mosolyom,
színeit a táj-újulásnak
e mosolyba reszketve lopom.

Vén víz ez, a ráhajló fának
zöldjét reszketve őrzi, míg a nap
fennáll és más, öregebb reszketéssel
ringatja az éjféli súgarat.

IV.

Mégis, ezalatt újul a világ,
arcomba kap a tűlevelü szél,
táguló mellem s a táguló világ
egy futó leheletben ízt cserél.

Lám, az áprilisi fűzek
ágán már barka pelyhesedik:
sárgahasú csibék - a fűz-anya
most költötte ki kicsinyeit.

V.

Ne mondjátok, hogy sívár fenn az ég,
ne mondjátok, hogy mosolyog a táj:
a táj ártatlan, csak a te les-álló
lelked bágyasztja vagy tölti örömmel.

Nem a táj tette, hogy magas delében
nem láttál mást csak viperát s fatönköt
s te lelkesedtél esője után, hogy
íme rejtett erejét kiadta.

Hiába menekülsz s okozod a táj nyers
napsütését, hurrogó szelét vagy esteli
csendjét kedvedért: magad vagy a táj és
benned válik diadal s kudarccá.

(Ujtátrafüred)