Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Babits Mihály:
Voltakép nyitott kapukat döngetünk. «A Magyar Történetírás Új Útjai» c. könyv bevezető cikke nyiltan bevallja hogy az új szellemtörténeti irány módszerében «nagy szerep jut a tények ismeretén alapuló, de mégis egyéni és szubjektiv természetű intuiciónak, azaz a pozitiv irány által háttérbe szorított történetírói interpretációnak és kombinációnak, mert a szellemiség csak beleélés és átérzés által fogható meg». Különös érzéssel olvassuk ezt. Hosszú időn át mi ismételgettük a tudósokkal és tanárokkal szemben hogy «a szellemiség csak beleélés és átérzés által fogható meg»; s most a saját szavainkat halljuk a tudós ajkakról viszont. Örülünk neki; egy-egy szónál mégis fölfigyelünk; szubjektiv és egyéni: nem sok-e ez? Nincs-e itt valami disszonáncia a szók és az ajkak között? Szubjektiv és egyéni nagyon közel vannak az önkényeshez; s a tudomány csak mégsem lehet bevallottan önkényes? Nem vettek a tanár úrak túlságos komolyan bennünket, könnyen és felelőtlenül beszélő írókat?
Nem mintha kételkednénk benne hogy a szellemiséget valóban csak intuicióval lehet «megfogni». Mégsem hisszük hogy ennek az intuiciónak okvetlenül egyéninek és szubjektivnek kellene vagy szabadna lenni. A tudomány feladata épen az lehetne hogy oly intuicióhoz jusson el amely nem szubjektiv és nem egyéni. Itt van a szellemtörténeti módszer nagy veszélye: a mozaik-rajzok melyeket a mult tényeiből összerak, szinte szükségszerűleg önkényesek, mint ahogy többé-kevésbbé mindig önkényesek például a figurák amiket egy fal márványzatának mintáiba belelátunk, vagy ha áthúzó felhők márványozzák az eget: a mult tényeinek őserdeje ilyen szeszélyes és tűnő márványzatot ád messziről. Semmi sem illusztrálhatja ezt jobban mint az a vita mely Farkas Gyula könyvének új romantika-fogalma körül kerekedett. Ki fogja valaha megoldhatni az oly kérdéseket mint az, hogy hol kezdődik és végződik a
A szellemtörténeti módszer azt kívánná hogy a határokat magából a kollektiv márványrajz szemléletéből olvassuk ki. Seholsem annyira kétes eljárás, mint ép az irodalom terén. Kollektiv jelentőség-e az irodalom? Igazi lényegében aligha; s minden oly norma vagy nézőpont mely e «kollektiv márványzat» alakulásaiból merülne föl, könnyen hamis lehet az irodalomra alkalmazva. Divat, közönség, közvélemény stb. mind nem irodalmi tény, hanem társadalmi, s a tudomány mely elsősorban ezeket kutatja, nem irodalomtörténet hanem szociológia lesz. Az irodalomnak külön élete és normái vannak, ezektől függetlenek. Az irodalmilag jelentős tény kollektiv szempontból teljesen jelentéktelen lehet, és megfordítva. Vagy egyáltalán lemondunk az irodalomtörténetről, mint elavult s kollektiv szellemű korunkat nem érdeklő tudományról, vagy - neki is van ennyi szellemtörténeti joga - a saját szempontjai szerint űzzük azt.
Nem kifogásolhatjuk ha az irodalom szociológiája földolgozókra talál; sőt örülhetünk neki. De nem engedhetjük elfelejteni hogy ez az irodalomtörténetben mindig csak segédtudomány, mellékterület, többé-kevésbbé hasznos de idegen anyag lehet. Igaz lenne az hogy az irodalom igazi szellemét az átlagíró művei mutatják, hogy valódi irodalmi lelkét a kisemberek műveiben kell keresni? Szó sincs róla. Ezekben legfeljebb a kor kultúrális és morális nívóját lehet keresni. Az irodalom igazi árama a nagyok lelkén foly keresztül, mint ahogy az elektromosság a jó vezetőkön, s egyformán nagy kincs és erő lehet, bármily kevésszámú szálakon szalad. Mélységes erőforrásból jön és jelentőséggel teljes úton halad. A nagyok minden szavának mély gyökere és hitele van. Evvel összehasonlítva a kisemberek szavai véletlen, összevissza beszédeknek tűnnek föl, a kor divatától vagy esetleges hatásoktól és találkozásoktól determinálva.
A szellemtörténésznek persze mindezt tagadnia kell ha következetes akar lenni tanához mellyel semmi sem lehet ellentétesebb mint az egyéniség-kultusz és a Carlyle-féle hős-misztika. De akkor, e következetes szellemtörténész szemében, mily kicsinyes valami, mily kevéssé mély és kevéssé fontos lehet az az «esztétikai érték» ami a «nagy» írót megkülömbözteti. Puszta esztétikai érték: valami külsőleges és felületes. Ha ugyan egyáltalán létezik, abszolút értelemben véve, a formai és retorikus ügyességen felül; s nem csupán a korok változó ízlésének függvénye. Mert ha az: akkor nem szabad a mi korunk ízlését, a saját esztétikai kódexünket szabni normául más korok alkotásaira.
Már pedig a következetes szellemtörténész az esztétikai ízlést sem láthatja másként, mint a kor változó szellemáramlatainak keretében és sodrában, azokkal változva. A nagy igyekezetben, minden alkotást a maga korának szemével ítélni meg, elvész maga az esztétika, a norma; s mi marad akkor az irodalmi művek jelentőségének kritériumául? A «szellemtörténeti jelentőség» marad; aminek lényege a kortendenciákkal való harmónia, jele a hatás, a siker; s az irodalomtörténet megszűnik független fórum lenni. A siker poszthumus lámpatartója lesz, jól illeszkedve korunk világnézetébe mely a szellem számára is csak az «életben» talál létjogot, majdnem azt mondtam: mentséget.