Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Babits Mihály:
Mily panáceát tudott hozni a szellemtörténet e kétségbeesettnek tetsző helyzetben? A tudomány különösmód halad, gyakran negativ utakon, látszólag hátrálva, s mindig nagy lépés a megismerés felé, lemondani a megismerhetetlenről. A szellemtörténet nyíltan tagadja a pozitivizmus alapfeltevését. Nem hiszi többé hogy az emberi szellem életét induktiv uton fölfedezhető u. n. törvények irányítják. Ezzel alkalmazkodott a mai antiintellektuálista gondolkodáshoz, s egyszersmind megszüntette minden értelmét az öncélú, válogatás és válogató-elv nélküli adatgyüjtésnek. Meg kellett szabadulni a természettudomány helytelen analógiájától amelynek «minden tény egyenlő fontos». Valami szempontra volt szükség hogy a további tény-gyüjtésnek egyáltalán értelme legyen. Valamire amit a tények mutassanak vagy jelentsenek. Ha már nem lehetett remélni hogy utólag igazolják jelentőségüket: előre kellett azt fölmérni valamely elv szerint; s mivel nem akartak maguktól építkezni a szemünk előtt mint Amphion kövei, mégis csak nekünk kellett megállapítani valami tervet, hogy építhessünk velük.
Pólusok kellettek, amik szerint a tények polarizálódjanak; s elvégre minden emberi tény jelent valamit, mutat valamerre. Itt kapcsolódik a modern szellemtörténész, a nagy Ranke «történeti idea-tanához». Az emberi megnyilvánulások mögött bizonyos szellemi tendenciák, irányok állanak, egyénenként is, de nagyjából korok és közösségek szerint változva. Így mondhatták Ranke követői hogy a történet «eszmék» kifejezője.
Tagadhatatlan hogy e fölött az egész gondolatsor fölött viszont a német filozófiai ideálizmus szelleme lebeg. A történeti tény nem önmagáért becses, hanem azért ami mögötte van, amit jelent. Minden kor és minden közösség kétségkívül mutat valami általános szellemi tendenciát, «eszmét»; s ennek a változásai adják meg az irányt mely a tényeket polarizálja. Minden adat aszerint kapja meg helyét, jelentőségét, értelmét, amint ezt a változást kifejezi vagy illusztrálja.
Szó sincs már róla hogy a tények egyenlő fontosságuak legyenek. A történetírónak betetőző feladata éppen a tények kiválogatása és csoportosítása. A kutatást ez nem befolyásolja, - csak amennyiben irányt szab neki. A pozitivisták előtt mindenki gyanus és tudománytalan akinek figyelme a puszta tényeken túl szellemibb dolgokon csüng és magasabb szintézisre vágyik. Az új iskolát azzal vádolják hogy a komoly és fegyelmezett kutató-munkát valami irodalmias és szubjektiv «essayizmussal» helyettesíti. A szellemtörténészek hangosan tiltakoznak a vád ellen. A szellemtörténeti törekvés semmiképpen sem vonja magával a kutatás fegyelmének lazulását s époly kevéssé az «irodalmiasságot». A szellemtörténész egyetlen szót sem kell hogy hozzátegyen a tényekhez: azokat magukat hagyja beszélni. Csak ép kiválogatja és elrendezi őket: ez az ő művészete. Igaz hogy a szép előadás iránt természetes és jóleső hajlandósága van. Ez azonban még nem ellentétes a legortodoxabb szigorúsággal sem az adatok föltárásában és megbírálásában.
Mégis kétségtelen hogy a szellemtörténészek história-írása igazában messze túlmegy a puszta és csupasz adatokon. A vezérség és döntő szerep itt, ha nem is az irodalmi formáé és «irályé», de nem is az évszámoké. A válogatás és elrendezés joga nagy erő, s oly szintézisekre ad kedvet és ötletet amikre szigorú pozitivizmus elveit valló kutató alig gondolt volna. A történetíró nem érzi többé magát szomjas rabnak a tények szűk és kemény falai közt: hanem e tényekben oly köveket lát, amelyekből valami mozaik-művészettel kedvére rakhatja ki az eszmék változásainak meanderét. A «szürke» kutató végre érvényesítheti intencióját és kombinativ tehetségét. A «lélektelen» tudomány egyszerre megtellik lélekkel.
A ténykutatás és adatgyüjtés nem alfa és omega többé, hanem csupán alfa: azaz első lépés, és nem is legfontosabb. A történetíró igazi munkája építőmunka. Voltakép akkor kezdődik mikor az anyag már együtt van. Legnagyobb dicsősége semmiesetre sem a téglahordás; s jellemző erre nézve hogy például azokban az irodalomtörténeti munkákban, melyeknek alkalmából e lapokat írjuk, alig találunk új adatokat, úgynevezett önálló kutatást; s mégis kényszerül azokat jelentőseknek érezni még a megrögzött pozitivista is. Vagyis a szempontok és a szintézisek tudományos jelentősége emelkedett. Ahogy Bergsonról mondják hogy «visszahozta a metafizikát»: úgy adta vissza a szellemtörténet a históriai szintézisnek már-már elvesztett hitelét és érdekességét.