Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Figyelő · / · Vers
Ha verseket olvasok, a szöveg sűrűjében a hangot keresem, mely fonálként vezetne versről versre, az egész könyvön át. Ilyen vagy amolyan - hangja legyen, mely benső fűtöttségével önmagáért s más költők hangja mellett megkülönböztető veretével helytáll. Ez a hang legtöbbször sok esztendő nehezen kiküzdött eredménye, de olykor mintegy a költővel veleszületik. Például Tóth Árpád első verseinek (Hajnali szerenád) hangja lényegében ugyanaz, mint halálsejtéssel borongó utolsó verseié, ami nem azt jelenti, hogy Tóth Árpád egyhangú költő, hanem elsősorban azt, hogy
Egy fiatal költő, Kis Ferenc, füzetét lapozgatom. Fizikai munkás - tudom meg az előszóból. Nyomdász - tudom meg bevezető-verséből:
Most is itt munkámban, a szedőszekrény mellett,
dolgos ujjaim oly jóleső érintéssel rakosgatják
az apró ólombetűket egymásmögé sorba:
okos fejükkel visszanéznek rám, bíztatnak,
engedelmeskednek nékem s a fehér papíron
mint testvéri gyülekezet: megemlékeznek rólam.
S ahogy a hangot keresem tovább:
Görbe és elszánt felettünk az ég,
egy magányos csillag társait keresi
s úgy tekint kutató orcánkba,
mint megdicsért szűz a tükörbe.
Sokan leszünk! - hallod! izmaink kútjában
az első lépések ereje visszhangzik
s ha karjaim ez alvó város mélyébe nyujtom,
millió kézben lesz emlék a kezem.
Munka után:
Ó, világ jószagú darab kenyere: édes anyaföldünk!
lábaim lefelé nőnek, a te dobogó méhedbe nőnek,
hol a visszhang terem, hol a sugárfejű jövő előtt
májusok vetköződnek s a márvány megfogamzik.
Három idézet, más-más versből. A hang fonála együvé fonja ezeket a szép részleteket, a költőről igaz s mindazonáltal hamis képet adnak, azt az illuziót keltvén, mintha az egész füzet ilyen öntudatos fényben lobogna. Szó sincs róla, a hang helyenként fátyolozottabb, helyenként csiszolatlanabb s egészében azt az átmeneti állapotot mutatja, amely a kamaszkorból a férfikorba vezet; képzavarnak, felületes, át nem élt, formalisztikus részleteknek sincs híján - de e pillanatban úgy érzem, hogy egy húszéves fiatalember első verseivel szemben megengedhető ez az idézetek-nyujtotta jóindulatú torzítás.
Kár, hogy Kis benső és bensőséges önmagán kívül még az «új embert» is szeretné elénkállítani verseiben, amely néki is nem kevésbé papirosszagúan sikerülhet csak, mint költői példaképeinek. Ha megszabadul ettől az elméleti rögeszmétől, reméljük, hogy «közösségért való ember, jó művész lesz belőle».