Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika
Valahányszor egy-egy 16. vagy 17. századi könyvet veszünk a kezünkbe, el lehetünk készülve, hogy lépten-nyomon meglepetésekkel találkozunk. Először is megállapitható, hogy az irodalomtörténeti kánonon kívül is van irodalmi élet, mégpedig gazdag és tudatos; aztán, hogy a magyar irodalom elmaradottságáról szóló tanítás legenda; akkori íróink jórésze majdnem olyan közel áll Európához, mint a maiak, éppen csak hogy merevebb következetességgel hárítanak el maguktól mindent, ami felekezeti-dogmatikus álláspontjukba ütközik, öncélú gondolatot vagy formát; de talán ennél is fontosabb, hogy fül- és szemtanui lehetünk annak a folyamatnak, amikor az impresszionisztikus, rögtönző magyar kifejezésmód s a latin, vagy humanizált német mondatépítés egyezményéből megszületik az új, architektonikus próza. Ennek az eleven folyamatnak részese s egyik hordozója Károlyi Gáspár. Nem nagy, de előkészítő, közvetítő történeti funkciója révén hasznos, nélkülözhetetlen jelenség. Bibliafordításában elsőnek foglalja össze, értékesíti s mozgósítja a képzelhető leghatalmasabb körben és területen a reformáció heroikus korszakának nyelvi eredményeit, szerény, racionalizáló képzelettel, inkább ösztönös, semmint fegyelmezett nyelvérzékkel. Nem Luther, de ezen a helyen kénytelen vállalni a Luther küldetését. Tanácstalanul áll szemben minden spekulatív, misztikus-eksztatikus, lírai feladat megoldásával, viszont meglepő, milyen konkrét plaszticitással ültet át minden naiv elbeszélő, leíró, racionalizálható részletet. Századokra determinálja a magyar próza sorsát. Alig van író, akit - jó és rossz értelemben - ilyen végzetes felelősség terhelne a magyar nyelv latinizálódása körül.
Bibliafordításán kívül még egy munkáját ismerjük: a «Két könyv»-et, amely most jelent meg a Vajthó László szerkesztette Irodalmi Ritkaságok között, Jablonowsky Piroska gondozásában. Szerény irodalmi-nyelvi jelentőségénél nagyobb a kultív s a vallásszociológiai: első ízben önállósítja könyvvé Európának s benne a magyarságnak legizgatóbb (s ma is időszerű) kérdését: az országokban való sok romlás Isten büntetése, a bálványimádás, kegyetlenség, telhetetlenség, igazságtalanság, hamisság, kevélység, részegség, tobzódás következménye (mert föld kerekségében nem lehet vitézb nemzetség az boritalra, részegségre, tobzódásra az magyar nemzetnél); a török Isten büntetésének végrehajtója; a gyógyulás feltétele az igaz útra való visszatérés, bűnbánat, erkölcsi reintegrálódás... Mindez: nemzetfölötti helyzetkép, gondolatmenet, érvelés, dialektikai anyag európai «közvagyon», Károlyi úgy kapja készen német forrásaitól, de egyéni színeiben és vonatkozásaiban, feszültségében, félszeg felháborodásában elementárisan magyar. Ebben egyik előkészítője Magyar Istvánnak. Már csak e miatt is érdemes volt kiadni.