Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő · / · SZÍNHÁZ · / · Kürti Pál: Elisabeth Bergner
Mikor néhány esztendeje nálunk járt s Júlia kisasszonyt játszotta, ugyancsak kendő volt a kezében és azt gyötörte, tépdeste ideges kezeivel. Ez a kendő, úgy tetszik, nélkülözhetetlen kelléke Bergner játékának s talán olyan szerepet tölt be nála, mint egy peplon méltóságteljes redői, miket szép kézmozdulatok elősegítéséhez használt a színész, ha még hitt a pathoszban és a klasszikus színjátszóformák megjelenítő erejében. S mily furcsa, hogy a Bergner tradiciótlan és autokrata művészete csakúgy néhány megrögzött, szabályosan visszatérő és átlátszó játékformára épül, akár a legiskolásabb színjátszás. Kezeinek neuraszténikus kígyózása, pupilláinak sugárzóan barátságos s egyben kissé nyugtalanító tágítása, mondatképzésének szakadozottsága és érdessége, ami olykor hizelgő turbékolásba lejt: végül is ezzel a néhány elemmel old meg mindent. Kénytelen volt e néhány elemből önmaga tradícióját megalkotni, mert a színpadon aligha lehet meg alaki tradíciók nélkül... S a kérdés itt is, akár a többi művészetben, csupán az, hogy egysíkúbb és megkötöttebb, de kézről-kézre adható, tanítható vagy örökölhető formákkal nem lehet-e sokszor többet kifejezni?...
Berlinben eljátszott egyszer egy másik Júliát is, a Shakespeareét; mindenki azt hitte, hogy ez lesz pályájának nagy napja, hiszen ez a «sápkóros, nyápic teremtés» (így nevezi dajkája Júliát) mintha csak az ő törékeny, pubertásban megrekedt lényére várt volna. És Bergnernek ez az alakítása kudarc volt. A versekkel nem tudott megbírkózni az ő ideges szó-csipegetésen, izgatott szöveg-ziláláson alapuló beszédmodora, nem tudott megfelelni a shakespearei arányok lendületének, bizonyára éppen azt nem tudta megoldani, ami talán minden jobb növendékszínésznőnek könnyű e szerepben... De mi lenne a színjátszásból, ha oda jutna, hogy nem akad többé Júliája? S viszont mily igazságtalan volna, ha minden csak a nagy folytonosság szolgálatában állana!
...Kecsesen játszotta el Giraudoux Amphitryonjában a kis Alkméne szerepét, bár mintha a vándorló sztárszínészek betegségével - némi fáradtsággal érkezett volna hozzánk. Így történhetett, hogy Alkméneje kissé polgáriasabbra sikerült, mint aminőnek e kellemes darab megkívánja. Túl hű volt ez az Alkméne férjéhez, holott - mondja Giraudoux ama mondatok egyikében, amiket német vendégeink elhagytak - «hűnek azt az asszonyt lehet nevezni, aki a virágokkal, a szellőkkel, a csillagokkal, szóval a világmindenséggel csalja meg az urát - éppen csak férfiakkal nem.» Ezt a nyugtalanító hűséget nem igen éreztük Bergner játékában, holott lényéből éppen ez a mindent-szimatoló nyugtalanság, ez a mindennel eljegyzett, kósza s gyermeteg asszonyiság sugárzik. De ezúttal, úgylátszik, inkább fáradt volt mint nyugtalan...