Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · Vers
A normális lélek érdektelen, a normalitásban van valami egyhangú szimplaság. Vizsgálni a normálisat, szinte annyi, mint negatívumot keresni. De talán teljesen normális lélek alig is van a valóságban: a
A jelenkor írói előtt, elunva kutatni a test kitapintható titkait, mint fényes kapu, tárult ki a lélek kutatásának ambiciója, s nincs ennél izgatóbb, meglepőbb, félelmesebb és gazdagabb feladat. S egy lépéssel tovább: életet adni lelkestül, realitásostul; életet valóságost, megfoghatót és zürzavarost, logikust és képtelent, úgy, amilyennek az ismeretlent eddig megismernünk sikerült. Julien Green Adrienne-jéből kiolvashatjuk a tételt, hogy mindenki beteg, aki él és őrült, ha le meri vetni álarcát az emberek előtt. Aki a kaméleon-tudományt nem képes elég boszorkányos gyorsasággal keresztülvinni és a lelke feltörő zavaros rémeit, impulzustól a reagálásig nem képes sima és logikus egyszerűségre kényszeríteni, az ilyen lélek végzetesen közel sodródik a sors tragikus kerekeihez.
De kétségtelenül igaz az is, hogy az előre megfontoltság a legnemesebb szándék fölött is szépséghiba. És Adrien Mesusat olvasásánál arra kell gondolnunk, hogy ez a lélek itt előttünk kiterítve rettenetesen valóságos; önkínzó éjszakáit mi is átéltük, ismerjük a lélek különös, iszonyatos, oktalan tévelygéseit, - de a
S mikor a történet végén megtudjuk, hogy Adrienne megőrül, nem hisszük, hogy tragikus sorsa tette őrültté; nyilvánvalónak látszik, hogy terhelt lélekkel született és élete tragikumai és ballépései őrültsége miatt következtek be, - nem megfordítva.
Julien Green nagy művészettel tudja elálcázni azt a titkos mesemagot, melyből e történet kihajt. Frázistalan egyszerűségével szuggerálja, hogy a mindennapi élet dolgait lássuk e fénytelen és reménytelen életekben, e szörnyű kisváros fullasztó unalmában. Rézkarcszerű apró és sűrű vonalakkal rajzolja elénk hősnője belső világát, s az ő szemén át látott családot és kisvárost. Ez a család s a többi négy-öt szereplő mind kínzóan, lidércnyomásosan eleven lények, oly betegek, zsarnokok és elvetemültek, ahogyan a hősnő látja őket: fojtogatóan elviselhetetlenül betegnek, zsarnoknak és szennyesnek. Kegyetlenül kemény, önző, szívtelen emberek valamennyien, az apa is, leányai is, család, barátnő, mindenki, s előre látnivaló, hogy ezek az elfojtott s szennyesen felfakadó gyűlöletek el fogják egymást könyörtelenül pusztítani.
A téma pszichológiai tétele nem új: az unalom, mint a tragédia eredete. De ilyen őrjítő, enyhülésnélküli feneketlen unalom alig képzelhető a valóságban; itt van az a momentum, amikor nem hiszünk az írónak. Ez az önző, kemény, egészséges fiatal leány fuldokló életéből nem ily szörnyű explóziók árán képes csak megszabadulni, lehetetlen, hogy gyötrő élnivágyásához ne kapna a sorstól egy kis ösztönös ravaszságot, mely iszonyú rabságából kivezesse. És annyira társtalan embert, oly tökéletesen magányosra hagyottat sem képzelhetünk a valóságban, mint ahogy teljesen elszigetelt atóm sem képzelhető a világegyetemben: aki raszkolnyikovi lelkiállapot gyötrelmeiben egyetlen baráti kezet, egyetlen eligazító jó szót ne találna, csak viperát, csalót és cselszövő intrikust. Az egyetlen jó ember (az orvos), akinek bölcs jóságában e hánykolódó történet megkapaszkodhatna, mint biztos, erős horgonyban, nem a termékeny jók fajából való. Kiderül, hogy az egyensúly egy álmodozó, gyenge és akarattalan ember vállára nehezedett, aki ezt a váratlan terhet ideges gyorsasággal veti el magától, tűrve, hogy a felfordult kis világ még néhányat forduljon saját, beteg levében s bukfencezve vessen ki magából életet, rendet s minden reményt.
Nem a naiv olvasó happy end vágyának kielégítését nélkülözöm, hanem minden igazi írásműben nélkülözhetetlen magasabb igazság érvényesülését. Valami enyhületet az őrülten vergődő keserű csöppben, - de ez a tragédia nem hasonlít semmi görög tragédiához, az olvasó nem érezhet szomorú megnyugvást a hős sorsán, amit érzünk: egy oktalanul halálig hajszolt lény fölösleges és kényelmetlen jelenlét megalázásánál. Oly írásmű, mely
Tagadhatatlan, hogy e regény kvalitásai mellett a józan valószínűségi szempontok nem tulságosan fontosak. Lehet felőlük vitatkozni, de a lényeget ez alig érinti. E történet a képzelt szerelem monomániája, szánalmasan naiv szerelemé, mely fullasztottságában odáig ferdül, hogy vágyai akadályozóit képes megölni. Könyörtelen gyilkos düh: csakhogy háborítatlanul nézegethesse képzelt kedvese ablakát! E vágy passzivitásában és igénytelenségében mosolyognivalóan oktalan, de a zavaros serdülő lélekben, mely érzés és cselekedet különbségének megítélésére képtelen, mégis oly bűntudatot idéz elő, mely fonákul előzi meg a bűnt.
Adrienne igaz író műve, becsületes és fáradhatatlan bányászé. E különös lelkek rajza bátor és raffinált, pár szóval minden szöglet, felbukkanó arc, lelkiállapot gyötrelmes valóságízzel villan elénk, személyes élmény illuzióját keltve.
A fordítás Sárközi György munkája: fínom és precíz stílus, mely pontosan visszaadja e káoszos lelkek rajzának tudatalatti értelmeit s megsejteti a sorok redői közé font rejtett jelentéseket is.