Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és széppróza
Vallani és vállalni: ez ma a jelszó az erdélyi irodalomban. A kényszerű és kényelmes l'art pour l'art, lelki magánproblémákba és történelembe menekülés, kacsingató allegorizálás után az erdélyi írók maguk adták ki ezt a sokféleképen veszedelmes jelszót. Nem a kritika követelte tőlük, még kevésbé a közönség (a közönség sohasem követel semmit, legföljebb azt, hogy mulattassák). A jelszó veszedelmes művészi szempontból: mert a közvetlen, kialakulatlan jelenhez köti az írót és nem engedi, hogy pártatlanul, összefoglalóan lásson; mert megszédíti cselekedetének bátorságával és művészi kötelességtudás dolgában elnézőbbé teszi önmaga iránt (s az író ugyanezt az elnézést várja a kritikától is) - és végül veszedelmes gyakorlati szempontból, mert hiszen azt a bizonyos igazmondást jelenti, amelyért az embernek be szokták törni a fejét. És itt nem az állami hatalomra gondolok elsősorban. Erdélyben ma mindent meg lehet írni, ami nem jelent egyenes lázítást az ország jelenlegi határai ellen. Embereket, intézményeket és intézkedéseket kritizálni a legsötétebb beállításban is - szabad. A
Bátor és őszinte hangok - hogy csak az elbeszélők közt maradjunk - nem egyszer hangzottak el Erdélyben a jelszó kiadása előtt is.
Az új jelszó diadala óta magam is félve veszek kezembe minden erdélyi regényt (bár félelmeim nem fakadnak egy tövön a kiadók félelmeivel). Féltettem
A regény sokféle meglepetést szerzett nekem, s legnagyobbrészt kellemeseket. Sietek megmondani, mielőtt még a «problémára» térnék, hogy Berde Mária stílusa legutolsó írása óta ugrásszerűen emelkedett, emberibb, elevenebb, szinesebb, gazdagabb, mint volt, ernyedések és szürkeségek nem foltozzák, mint azelőtt nem egyszer. Nyugalma megmaradt, de ez most már a biztos tudás nyugalma, nem a hidegségé.
Intellektusát most nem okoskodásra használja - a szerző meg sem szólal soha a személytelen elbeszélő mögött - hanem arra, hogy a nagy témakörből a legnekivalóbb részt válassza ki s abból még kitekintést is alig nyisson más irányba. Nem gúnyból mondom, hogy bölcs óvatosság ez: a művész első feladata, hogy saját erejének határait ismerje s választását - mert azért művész, hogy válasszon a jelenségek zűrzavaros sokaságából - ezekhez a határokhoz mérje.
A
Hőseinek, a Kathona-családnak két nemzedékét mutatja be, szülőket és gyermekeket. A két öreg rajza nem is akar a sablónból, a passzivitásból kiemelkedni. Az apa: a patriarkális, régimódi földesúr, aki nem érti az új időket, az első nagy megrázkódtatástól szélütést kap s ettől fogva kiméletesen elzárják minden izgalomtól, minden cselekvéstől. Az anya jó gazdasszony és aggódó, szenvedő anya.
A második nemzedék eleven. Él még az a fiú is, aki a regény kezdete előtt elesett: az érette viselt könyörtelen, meg nem alkuvó, szimbolikus erejű gyász fontos szereplőjévé teszi a regénynek. Ezt a gyászt, összes külsőségeivel egyetemben, az egyik leány, Etelka kényszeríti rá a családra, azokra is, akik szeretnék már tovább élni a maguk életét. Ez az Etelka elektrai figura. Gyásza összeolvad a magyar gyásszal. Leheletnyi megalkuvást nem enged maga körül; semmi olyan cselekedetet, amely az új viszonyokba való beletörődést jelenti. A pénzt nem szabad beváltani, a birtokreform-tárgyalásra nem szabad elmenni: hadd vesszen minden, neki föltétlenül megbizható hirei vannak, az egész dolog nem tart soká... Kamaszkorból alighogy fölserdült Orestes-öccse ennek a kornak egész kíméletlenségével, hitével és önfeláldozó naivságával áll mellette. Kiszökik Magyarországba, titokzatos ködevő-életet él, egy darabig küldi a bíztató híreket - aztán egyszer lelövik egy határmenti kukoricásban s ez a golyó vet véget Etelka hitének, erejének, életének is.
A színtelenebb sorsú és karakterű Kláráról, aki végül a derék lelkésztanító karján továbbmenti a jövő számára, ami a tragikus családból megmaradt - róla nem beszélek itt. Ellenben érdekes a harmadik leány, Chrysothemis-Ila, a féktelen élnivágyás megtestesítője. Ilának és vőlegényének szerepén keresztül ad betekintést a regényíró azokba a csöppet sem úri és esztétikus küzdelmekbe, amelyeket a magyar birtokososztály a maga jussának megvédéséért folytatni kényszerült. Berde Mária objektiven látó szeme előtt semmivel sem jár jobban a vesztegető, mint a megvesztegetett; sőt amikor az előkelő vőlegény azt tanácsolja menyasszonyának, hogy flörtöljön az agronómmal, a mérleg veszedelmesen meg kezd billeni. Aztán le is billen egészen: Zibai akkor sértődik meg a maga-kívánta flört miatt, amikor megtudja, hogy a Kathona-birtok nagy része mégis visszavonhatatlanul elveszett - s otthagyja Ilát egy csúnya arisztokratakisasszony kedvéért, akinek birtokügyeit több körültekintéssel intézték. Ila a városba megy és nagy a gyanunk, hogy szeretője lesz a román agronómnak.
A regény végén akad néhány George Sand-ízű, szentimentálisan-romantikus részlet (különösen a Kathona-birtok termésének megmentése a Kirlán-gyerek betegségével), - de ezeket nem számítva, Berde Mária a drámaíró erejével és az epikus tárgyilagos nyugalmával oldotta meg a maga számára elkerített feladatot. Műve nem szimbolizálja az erdélyi magyarság egész tragédiáját, elbukó hőseiben csak egy tipus bukik el, s aki hősei közül folytatja az életet, nem elég jellegzetes képviselője azoknak, akikre az erdélyi magyar élet terhe nehezedik. Mégis örvendetes, hogy a mű maga: