Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET
Czobel lírája sohasem volt olcsó elérzékenyülésekből fakadó. Ma még kevésbé az, van benne valami tragikus vonás, valami megdöbbenés, valami elzárkózás önmagának legeslegmélye elől. Czobel erősen érzékies szemléletű művész, akiben buja gazdagsággal kavarog az érzékek forró öröme, de ennek a túláradásnak mindig ura tud maradni, korlátozza magát, mintha úgy érezné, hogy meg kell állnia és nem szabad tovább mennie. Mert akármilyen gazdagnak érzi is magát önmagával szemben, ott érzi a világ nyomasztó végtelenségét, melyet exstatikusan fogad. De mégis szeretne néha fellázadni ellene. Így akármilyen mohón nézi is az élet és világ színes forgatagát, egészen eggyé válni véle, egészen beléje olvadni nem tud, a lázas ünneplés felsíró panasszá válik benne, sóvár öröme elgondolkozott magábaszállássá nemesedik.
Férfias líra ez, mely messzire túljár a fiatalság tavaszi örömein, tartózkodóan csendül meg, magához vonz, de nem kínálkozik. Eléggé szűkszavú is, súlyos mondanivalóját egyszerű, kevés, de fölötte erős hangsúlyokkal veti a vászonra. Könnyedén, biztosan, minden ügyeskedéstől mentesen tárja fel világbatekintését. De úgy érezzük, hogy nem egészen a fenékig markol, hogy a festő valahogyan több, mint képei, hogy nem egészen adta ki magát, mert nem szabad lelkét egészen feltárnia. Ez a kissé elkomorodott szemérmesség, mely megtagadott érzékisége tragikumából születik, teszi képeinek felsíró, vörös színű hangsúlyait felejthetetlenekké.
Levegős és párás színeinek világossága, lágy és csak színlegesen szögletessé törő rajza némi elfogódottsággal öleli körül csendéleteit és alakos ábrázolásait. Mindent elfinomít és karcsúan keskennyé formál, az élet erejét fáradt fiatalsággá halkítja. Művészete nem magával sodró, nyugtalanító vallomás, mint Czobelé, lírája finom, kristályos hangú és halkan csendülő, játékos énekszó.
Vele együtt