Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
Gépben költött cselekmény. van egy problémája, amely úgy körül van kerítve, mint egy szillogizmus a logikai tankönyvben. Mintha nem volna körülötte a világ a maga ezerféle dolgaival s az embereknek, akik a színpadon szerepelnek, nem volna semmi egyebük, mint a darab problémája. csak arra valók, hogy a problémát legöngyölítsék. De nagyon arra valók, pontosan, minőségre, mennyiségre ki van számítva mindegyiknek a területe, a hatásköre, az értéke. Egyáltalán nem emberek, csak szerepek. De a színpadi matematikus, aki kiszámította őket, egyformán jól érti a maga algebráját és geometriáját. Az egyenlet két ismeretlennel indul, előbb, elég hosszasan kiküszöbölődik az egyik, aztán a másikkal megoldódik az egész. Adva van: egy férfi, aki gyógyíthatatlan beteg, repülőbalesettől gerinctörést szenvedett, sohase lesz belőle ember. A feleségét imádva szereti, de az asszony nem bírja a fiatal test lemondását, szerelembe vegyül a férje egészséges öccsével s éppen most jött rá, hogy anyának érzi magát. A beteg ember anyja mindezt látja, rettenetesen sajnálja és félti fiát, akire, ha ez a dolog kiderül, kimondhatatlan szenvedés vár, de bölcs és szenvedéseken tanult asszony lévén, megérti az egészséges fiatalokat is. Az érettségi tétel tehát elég komplikáltan van feladva az első felvonás bőséges, mindenre gondoló, semmi ezután leendőt el nem felejtő expozíciójában. Az történik, amit várni lehet: a második felvonás elején a beteg ember már nem él. Mindenki, még az orvos is szívszélhüdésnek tulajdonítja a halálát, csak ketten tudják, hogy úgy ölték meg. Az egyik, az anya, hallgat, mert ha megszólalna, azonnal vége volna a drámának. A másik, az ápolónő, nem hallgat, sőt nagyon is beszél, sorra elmondja a gyanu-okait, a hatósággal fenyegetőzik és egyenesen a feleséget gyanusítja meg a gyilkossággal. Olyan szavakat mond, hogy: igazság, kötelesség, de amint várható volt, fellépését a halott iránti szerelem s gyűlölködő féltékenység mozgatja. A fiatal asszony védekezik, ahogy tud, de a bizonyítékok rácsavarodnak a testére, nem tud ellenük védekezni, még a család öreg barátja is őt tartja gyilkosnak s célzást tesz előtte az öngyilkosság expediensére. A helyzet kiélesedett a végletekig, a darab már a vége felé jár, ideje, hogy megszólaljon az anya. Meg is szólal végre és elmondja, hogy a fiának ő adta be a mérget, mert meg akarta kímélni a rá váró szenvedésektől. Minden jó végre jut, a bűnös fiatalok egymáséi lehetnek, a magzatból gyermek lehet, az ápolónő lemond arról, hogy a hatósághoz menjen és meghatottan az anya kezére borul. Ők ketten fogják tovább ápolni a szent lángot, a meghalt ember iránti szeretetet.
Így elmondva azonban igazságtalan ítélet alakulhat a darabról, mert a tartalom összefoglalásából inkább a hibák derülnek ki, de az nem, hogy ez a Potemkin-épület milyen pontosan van kitervelve és milyen okosan és jól van megvilágítva. Minden részlet a leglogikusabb gondossággal van előkészítve, a néző mindig valamivel többet tud a dologról, mint a szereplők s izgatottan várja, hogy ezek miként fognak viselkedni. Ennek a viselkedésnek mindig megvannak a gondosan megcsinált előzményei, úgy hogy utólag mindig azt érezzük, a szereplők nem is viselkedhetnének máskép. Majdnem úgy látjuk őket, mintha emberek volnának, akiknek sorsuk van, amely jellemükből és helyzetükből fejlik ki. Egy ügyetlen érintésre széthullhatna az egész, - de nincs ügyetlen érintés.
Ez az a darab, amelynek egyedüli célja és létjoga, hogy színészek játsszák. S attól függ, nemcsak a sikere, hanem értelme is, hogy miképpen játsszák. A Vígszínház előadásáról, színészeinek játékáról pedig el kellene mondani minden dícsérő szót, amit a kritika, sokszor nagyon sokkal jelentéktelenebb színpadi teljesítményekre is, elpazarolt.