Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám · / · DISPUTA
Megjelent e pillanatban nálam egy szerkesztő, egy magyar krétapapírra nyomott kétheti lapnak az irodalmi rovatvezetője s a következő ajánlatot tette:
- Mi felfedeztük s beállítottuk művészek számára a legjobb reklámot: felajánljuk a művészeknek azt, hogy írunk róluk négy oldal reklámot. Ez nem egyszerű reklám, hanem a művésznek kritikai méltatása, természetesen a legkedvezőbb beállításban. Ezért a művész nem fizet semmit, csak néhány képet s rajzot a lap és az én számomra.
Álmélkodva néztem a szerkesztő úrra.
- Most azon törtük a fejünket, hogy lehetne ugyanilyen előnyt biztosítani az írók számára is. Tehát felajánljuk az íróknak, hogy négy oldal reklámkritikát írunk róluk a lapban s ezért minden író ad díjtalanul s az összes szerzői jogokkal együtt két tárcát s két verset. Már eddig is van megegyezésünk nehány íróval, itt van a névsor.
S felolvasott egy névsort, a legjobb magyar íróknak a neveit.
- Nos, mit tetszik ehhez szólani.
- Ezt én, mint elvet, nem fogadom el. Kiadóvállalat az íróval csak egy formában léphet érintkezésbe, úgy, hogy felszólítja, hogy ennyiért vagy annyiért ír-e neki?
Most ő nézett rám álmélkodva.
- Kérem, ez a régi felfogás. Elavult elv. A modern gondolkodással nem fér össze. A mi lapunk tízezer példányban jelenik meg, s minden írónak a legnagyobb reklám, ha megjelenik róla egy cikk. Megjegyzem, hogy erre ráfizet a kiadó, mert a közönség nem akar ilyen komoly cikkeket, annak frivolitás kell és csevegés. Ellenben az írónak igazán semmibe sem kerül, hiszen csak írnia kell érte. S most jövök egy legkitünőbb írótól (nevet mond), aki a legnagyobb örömmel üdvözölte az eszmét s én igazán nem keresek rajta semmit, csak éppen hogy annak a két cikknek s két versnek a német s idegen fordítási joga az enyém, nem tudom ugyan, el tudom-e helyezni, de hátha tíz év mulva...
- Rettenetes... Tudja, hogy ezt egyszerűen aljasságnak tekintem.
- Mit?
- Azt, ha ilyen nagynevű író magának két tárcát s két verset ad örökáron minden fordítói joggal együtt, hogy róla négy oldalt írjon.
Rám nevetett a szerkesztő.
- Hogy tetszik ezt gondolni? Ha a legnagyobb festők örömmel adnak képeket, rajzokat. Itt van egy festő, a királyi várban a nagy képe, s annak a színvázlatát nekem adta, s egy rakás rajzot. Az a vázlat maga megér ezer pengőt. Én egy év alatt húszezer pengő értékű képet, olajfestményt s rajzokat szedtem így össze. Hogy tudtam volna én azt megszerezni, ha regényeket írok.
Sokáig tárgyalt, kapacitált s vitatkozott, sőt sértegetett. Említett öreg festőket, akik az amerikai reklámnak ezt a formáját nem akarják megérteni. Ők még a régi avas elvekkel élnek s azt mondják, hogy inkább vesszen ott a képük eladatlanul, minthogy...
S ugyanígy az írók is.
- Hát kérem, ha meg tetszik gondolni a dolgot, ha majd tetszik látni, hogy sorra megjelennek a lapunkban a következő írók művei - s játszva felsorolja újra a legjobb magyar írói neveket, - akkor majd csak tessék eljönni s mi hajlandók leszünk azért az Önről szóló cikket is kiadni. Két novella s két vers az egész az ön részéről.
- A fordítási joggal.
- Én egyebet nem kaphatok, csak azt, mert a kéziratot nem lehet úgy értékesíteni, mint a képet. Ezt el kell ismerni.
Tehát itt az alkalom. A legjobb magyar íróknak alkalmuk van, hogy magukról illető folyóiratban nuditások és frivolitások tengerében négy oldalas reklám jelenhessen meg.
Mikor azt mondtam, hogy megírom, azt felelte:
- Ezt nagyon megköszönjük, mert ez nekünk a legjobb reklám, ezzel értesíteni tetszik írótársait arról, hogy lehetséges.
(Május 10.)