Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám
kifut az éjből. Sipkáját magas ivben
felhajitja a sötéten derengő mezőre.
s a föld örvendve melegszik. Oszlanak a felhők.
S ahol a sapka lassan forogva lehullt
s duzzogva pusmog a szélben billenő lomb.
Világosodik már! S a szeliden zajongó táj mögött
Csendesek még az utak. Borzong a meleg sziv.
A könnyü köd varázstavában uszik a vidék
Nohát előre! Suhannak az árnyak:
Vastag lábakkal csoszog el köztük a vándor
a régi világtól. Isten veled kis családom!
Isten veled, szerelmem! Isten veled esendő táj!