Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám
ugy vagyok szeretetemmel.
Reszketne a kezem, ha belevágna.
Csak részvéttől bizonytalan.
árad belőlem s torz, zavaros kor
biggyeszti ajkát, kinevet.
gonosz-szemüek szeretetről,
mely tőlük messze-hullt harmónia,
mi pedig dadogunk, ugy fölkavar.
Az ablakodra szálló drága kis,
didergő verebeket is
sajnálod. És szeretsz minden vigaszt.
És még a zajt is szereted, mely
álmodból fölriaszt.
mig a gőgös elsietőknek is
magát mutatni akarja.
A verssorokban
ugyis szivünk verése dobban:
minek külön beszélni róla?
egy okosabbá s igazságosabbá
alakuló világot éltető hit.
S kik az okot sohsem keresték,
ám higyjék, hogy ilyen a hidegség.
jóságunkról senkise tudjon
csupán egymásnak árulkodjon:
igy leszünk igaz társak.
a csókunk. Senkise lássa.
Levett bilincs.
A világ felé eltakarjuk
jóságunk arcát. Senki sincs
testvér ily megnyilatkozásra:
csak egymással lehetünk szabadok.