Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám
I. A szinház nem a valóságot adja, hanem a valóság hangulatát, - nem a látszatát, mert a látszat művészietlen fotográfiája a valóság realizmusának. A hangulat minden: a színházjátszás legfőbb célja s e cél elérése végett felhasználni törekszik az összes rokonművészeteket s az idevágó technika minden produktumát. E törekvése azonban nem öncélúságból fakadó egoizmus, hanem művészi alátámasztása a dráma belső ritmusának, kivetítése annak a hangulatnak, amely az író elgondolásában adva van, de külső formát csak a színpadon tud ölteni. Eszköz: a hatás fokozásának eszköze.
A színpad hatáskeltő eszközei között időrendben a fény a legfiatalabb s ma a modern színházjátszás technikai berendezései között mégis a primadonna szerepkörét tölti be. Alig néhány évtizeddel ezelőtt a színpadot még állandóan ragyogó fehér fény árasztotta el, melynek merev mozdulatlansága a színész arcát a viaszfigurák bábszerűségéhez tette hasonlóvá s ezzel sok tekintetben megölte a színész egyik legerősebb kifejező eszközét, az arcvonások karakterét, az arcizmok művészi játékát, s a tekintet beszédességét. A fényforrások csak világosságot adtak, de a fény maga nem volt a drámai cselekmény szerves velejátszója.
Ma a fény a színházjátszás lelke: a színpadi hatáskeltés legeminensebb eszköze. Az a hipnotizáló erő, amely a sötétségbe burkolt néző logikai értelmének bizonyos lecsökkentésével az érzéki képességeket fokozza fel a legmagasabb régiókig. Ma a színpadi fény a színész arcának visszaadta a művészi szobrok plaszticitását s olyan légkört teremtett körülötte, amelyben a szót alátámasztó arcjáték s a gondolatot illusztráló tekintet a legfinomabb nüanszokig érvényesülhet. Ma a fény nemcsak világosságot áraszt, hanem színeket fest, levegőt ad és hangulatba ringat és ezzel tényleges eszközévé válik a drámai cselekménynek.
A régi világítási rendszer mellett a színpad mindössze három forrásból kapta a világosságot: alulról, a rivalda felől, oldalról, az utcák felől és felülről, a szuffiták közül. Ez a három forrás nemcsak, hogy nem volt elegendő, de nem is volt tökéletes. A rivalda lámpái természetellenesen alulról vetették fényüket a színészre s ezáltal a színész arcának kiugró párkányai felfelé árnyékot vetettek s ezzel bizonyos mértékig eltorzították a színész arcát vagy legalább is idegenszerű kifejezést adtak neki. Ezt a nagy hibát még az oldalról és felülről működő fényforrások sem tudták teljes mértékben kiküszöbölni, sőt még az a hibájuk is megvolt, hogy a háttereket s a kulisszákat nem világították be egyenletesen. A színpadkép az olajlenyomatok hamis perspektíváját kapta.
A modern díszletezési szisztémák bevezetése olyan világítási lehetőségeket teremtett, amelyekre a színpad az elavult kulissza- és szuffitarendszer mellett tán csak gondolni mert, de megvalósítani nem tudott. Ez, a színház életében korszakalkotó újítás a velencei Fortuny nevéhez fűződik. Fortuny festőművész volt, alapos ismerője a természet jelenségeinek, a fény és az árnyék kölcsönös egymásrahatásának. Abból a helyes elvből indult ki, hogy az égboltozat nem megvilágított háttér, hanem maga is önálló fényforrás, amelyet tehát a színpad többi megvilágított tárgyaitól teljesen külön kell választani. Színpadát tehát az égboltozathoz hasonló félköralakú kupolával, a körhorizonttal vonta körül, melynek színtelen felületét felülről és alulról kék, sárga, piros selyemszalagokra vetített, közvetlenül ható erősfényű lámpákkal világította meg. Fortuny a szinek kellő keverésével elérte, hogy színpadának háttere az égboltozat végtelen perspektívájának hangulatút adta. Mindaz, ami ezután következett, a közvetett szineknek közvetlenekké változtatása, a szükséges lámpások megkonstruálása és erejüknek felfokozása, csak a felvetett eszme tökéletesítése volt, amelyet a rohamosan haladó elektrotechnikai ipar s a gyakorlat úgyszólván pillanatok alatt oldott meg.
A modern színpad világítási berendezése három csoportra osztható: Az első csoport a játéktér megvilágítására szolgál, vagyis annak a felületnek fénnyel való elárasztására, amelyen a drámai cselekmény lejátszódik. A második csoport kizáróan az égboltozatot világítja meg, a harmadiknak pedig a speciális világítási effektusok előidézése a feladata. Mindezek a világítási berendezések részint közvetlen a színpadnyílás felső vonala mögött elhúzódó hídon, részint ez előtt a második és harmadik utcában vannak elhelyezve. Ezeket a lámpa-csoportokat a színpadon s a nézőtéren elhelyezett fényszórók egészítik ki, amelyek arra szolgálnak, hogy az akcióban levő színészt a háttérből kiemeljék, mozgásában kövessék, vagy hogy a dráma cselekménye által megkövetelt különleges fényhatásokat idézzenek elő. Ezek a fényszórók ma már olyan tökéletesek, hogy velük a leghatásosabb effektusokat is játszi könnyedséggel el lehet érni; anélkül, hogy a környezet látható volna, megvilágítanak akármilyen kis tárgyat, egy sötétből kimeredő kezet, egy grimaszt vágó arcot, vagy akár a színész egyik szemét.
1. Játéktéri lámpák. 2. Horizontlámpák. 3. Szekrény-felsővilágítás. 4. Fényszórók a nézőtéren. 5. Felhőkészülék. 6. Rivalda-lámpák. 7. Alsó horizont lámpák. 8. Zenekar. 9. Körhorizont.
A fény segítségével a különböző színhatásokat az additív vagy szubtraktív módszerrel érik el. Az additív módszer abban áll, hogy különböző színű lámpacsoportokkal külön-külön világítanak meg egyes felüleket, vagyis a szineket a bevilágítandó felületen «keverik». A szubtraktiv módszernél a szinek keverése magában a lámpában történik akként, hogy különböző színű üveglemezeket a lámpa vetítőfelülete előtt automatikusan egymásra csúsztatják. A két módszer ugyanazon színekből különböző színkeverékeket ad. A sárga és kék az additív módszer szerint fehér, a subtraktív szerint zöld fényt ad, a piros és zöld narancssárgát, illetve sötétzöldet.
Fontos szerepet játszanak a színpadi világítás terén a nézőtér jobb- és baloldalán elhelyezett reflektorok, amelyek arra szolgálnak, hogy a rivalda lámpáinak természetellenes fényét korrigálják s a színészt, amint a színpadi fényforrások köréből kilép, természetes fénnyel vegyék körül.
A speciális fényhatások előidézésére a modern színpad erre a célra konstruált lámpákat és gépeket használ. Ilyen a felhőkészülék, amely a húzódó és emelkedő felhőket vetíti a háttérre. A felhőképek a természetben felvett fotografiák, melyeket mint diapozitíveket helyeznek el a készülék lencserendszerébe. A készülék saját tengelye körül forog s tükreinek vetítése a legkülönbözőbb felhőképződések hangulatát adja. A fényszóróra helyezett szivárványkészülék prizmái a lámpák fehér fényét a spektrum színeire bontják fel s így vetítik nagy ívben az égboltra. A tűz a szinpadon minden veszély nélkül való játék. A tűz fényét megfelelő színű lámpák adják, lobogó lángját pedig vékony selyemszalagok, melyeket elrejtett ventillátor lobogtat. A cikázó villámot a fényszóró cik-cakos nyílásán vetítik a háborgó égboltra, a fellobbanó, távoli villódzást pedig erre a célra készült szén- vagy fémszálas lámpa gyors be- és kikapcsolása idézi elő. A menydörgést, a zápor kopogását, a tengerzúgást, a szél kísérteties sivítását speciális gépek utánozzák, de a fényszóró még esőt és havat is tud «csinálni». Az éjszakai égbolton ragyogó csillagokat vagy vetítőgépek szórják a háttérre, vagy az átszurkált háttér apró lyukain szűrődnek át azok a néző szemébe. A színpadi csillagok egy kis optikai csalódással még rezegni is tudnak, nem a valóságban, hanem a néző szemében, amelynek örökös nyugtalansága a rezgést elődézi. Színezéssel letompított fényszóró vetíti az égboltra a hold különböző alakjait s nem a hold mozog, hanem a fényszóró. A napsütést a háttérben elhelyezett fényforrások árasztják a színre, a hajnalpirt s a naplemente misztikus fényét pedig a körhorizont alatt elhelyezett lámpák festik a körhorizontra. Nincs az a természeti jelenség, amelynek
II. A dráma hangulatát szolgálja a modern színpadi díszlet is, amely az utolsó két évtized alatt a világítási berendezésekkel együtt fejlődve, gyökeres változáson ment keresztül. A hazug kulisszák, a színész plasztikus testével szöges ellentétben álló kétdimenziós festett hátterek, a fényhatásokat akadályozó szuffiták eltüntek s helyüket a színpadi realizmus rövid ideig tartó tévelygése után egy egészséges díszletezési metódus foglalta el, amelyben a díszlet nem akar másnak látszani, mint ami; nem akar csalni, csak
Mi a különbség a régi és a mai díszletek között? A meiningenizmus túlzsúfolt díszletei azzal a hazug pretenzióval léptek fel, hogy a közönség annak vegye őket, aminek csak
Volt idő, mikor - a színpadi festő uralkodott a színpadon. Amikor nem a színpadi szín, hanem a színpadi festék dominált s amikor a festő hamis képszerűsége igyekezett a közönséget a valóság illúziójába ringatni. Ebből a korból nőttek ki az elmult idők nagy orosz színpadfestői: Bakst, Golovin, Yegorov, Benois és a többiek, akik hatalmas vászonfelületeken
A modern színpadi díszletezés a színpadi szépet primitív eszközökkel igyekszik kifejezni. Nem tűr a színpadon semmi fölöslegeset, mert hite szerint fölösleges mindaz, aminek a drámában nincs szerepe: minden bútordarab, amely nem «játszik», minden centiméternyi festett vászon, amely a szabadtéri táj hangulatának felkeltéséhez nem okvetlenül szükséges. Ez nem a színpad «leegyszerűsítése». A színpadot nem leegyszerűsíteni kell, hanem megszabadítani a multszázadvégi naturalizmus ballasztjaitól. A kevés a színpadon többet mond a soknál. A szoba egy meleg szöglete kellemesebb hatást kelt az egész szobánál, a templom egy kifejező része több áhítatra sarkal az egész templom belsejénél amelynek aprólékos részei a közönség figyelmét elterelik a dráma cselekményétől. A díszletnek sohasem szabad a rendező vagy a festő egoizmusát visszatükrözni, hanem csak azt a gondolatot kell alátámasztania, amelyből kipattant.
A keresés korszaka természetesen nem suhant el észrevétlenül a színpad fölött sem. A színház az élet jelenségeinek érzékeny szeizmográfja lévén, éppen úgy végigszáguldtak rajta a legkülönbözőbb
III. A dráma hangulatához kell símulniok a színpadi kosztümöknek is. Ezt az alapelvet a legideálisabban tán a commedia dell' arte oldotta meg. Megteremtette a maga bohózati típusait s rájuk aggatta jellemeiknek összes külső ismertető jeleit. Természetesen a végsőkig fokozva, amint ezt a burleszk játék megkövetelte. De amíg az egyik oldalon merész ugrással szakított a multtal, a másik oldalon mereven ragaszkodott figuráihoz. És ez volt a veszte. Alakjai idővel elvesztették az élettel való közösségüket s külsejükben is a színházi kelléktár skatulyáiból előszedett bábokká váltak, amelyeknek legfeljebb a neve, de sem jelleme, sem külseje nem változott lényegesen. A sokat ócsárolt meiningenizmus nagy érdemei ellenére még nagyobb hibába esett: mereven ragaszkodott a történelmi jellemek külsejének korbeli hűségéhez s teleaggatta alakjait a korok változó divatjának minden aprólékosságaival.
A modern színházjátszás nem tűri sem a figurák skatulyázottságát, sem a
Ugyanez áll a polgári dráma ruháira is. A mai polgári ruha, - legalább is a férfiaké, - lehet praktikus, de színpadilag semmiesetre sem szép. Szabásában nincs elég változatosság, színeiben monoton, színpadi hatások előidézésére csaknem képtelen. Más a helyzet a nők ruházkodása terén. A nők külső megjelenésében a szépnek sokkal több lehetősége van. De éppen a női szövetek sokféle színváltozata és a színpadi fénynek a szövetek színére való elváltoztató hatása miatt szigorúan ügyelni kell arra, hogy egyrészt az egyesek ruhájának színe és szabása megőrizze a drámai jellem egyéni karakterét, másrészt úgy illeszkedjék bele az összesek által adott színpadképbe, hogy az optikai és esztétikai követelményeknek is eleget tegyen. A színpadi kosztümök színeinek és szabásának egymással és a színpaddal való összhangbahozása, a rendező elsőrangú feladata.
Az utóbbi időben több kísérlet történt abban az irányban, hogy klasszikus drámákat a mai kor kosztümjeiben hozzanak színre. A sportruhás Hamlet, a zakkós Shylok, Voltaire és Moliére modernruhás alakjai itt is, ott is kísértettek a külföld színpadjain. A kísérlet, ha a színpadi blöff erejével hatott is, nem új és nem is eredeti; mert hisz köztudomású, hogy a történelmi és mitológiai hősöket Shakespeare és Voltaire korában is annak a kornak divatja szerint öltöztették fel és kosztümjeiket legfeljebb a történelmi idő vagy a mitológia apró jellegzetességeinek kellékeivel cicomázták fel. Igaz, hogy Shakespeare egyik prológusában amiatt panaszkodik, hogy hőseinek vértje nem korhű, Voltairenek azonban semmi kifogása sem volt az ellen, hogy Semiramisa rokokó-parókában jelent meg közönsége előtt.
A modern színházjátszás a kosztümök terén is megtalálta az egyedül helyes utat: nem fotografál, hanem