Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / ·
Az alsó végen, ahol a patak kihajlott a tisztásra, beteg volt a Bogyó Károly házában. Bogyó Károly Ferencnek volt az öccse, a tanácsnoknak. A kis Janit fogta a forróság, ott feküdt mozdulatlan a nagy csikos dunna alatt, a hároméves kis szemekben a fáradtság és az égés ömlött széjjel. Hirtelenfonnyadt lett az arca és pihegő kis száját a láz festette pirosra.
Bogyóné ment be hozzá, az anyja, a konyhából, két kezét a kötényébe törölte, az ablakhoz ment, félrehúzta a firhangot, hogy jobban lásson. Feléje hajolt a gyermeknek, hogy a párnáján igazítson. A kis Jani szája halkan, erőtlen súgta a szót anyjának.
- Vizecstét... ticsi vizecstét...
Bogyóné szeméből megindult a könnyű.
- Fiam, kis jószágom, hát még nem hóttál meg?... csakhogy hallom a szavadat, azt hittem, szólni se szólsz már.
Kiment a konyhába, bögrében hozta a friss vizet és a gyermek szájához tartotta. A kis Jani emelkedni próbált, ösztönösen, de erőtlenül, pici szája a csuporra tapadt és mohón nyelte a hideget. Kicsi feje ráhullott a párnára, a szeme nyugtalanul mozgott, azután a pillák lecsukódtak, csak a szája lihegte tovább a belső gyulladást.
Két napja mult már, hogy csak vizet vett magához, ma meg már, délfelé csunya hörgés szakadt fel a tüdejéből. Átjött a szomszédból Szidiné, meg nemsokára Aratóné is. Beültek az ágy szélére és ugy nézték mohó kiváncsisággal a gyermek vergődését. Nem segítettek: minek? nincs itt már segítség. Aratóné kiszólt a konyhába.
- Gyere be, Erzsi, úgy hiszem, végét járja...
Az asszony a tornácon állt, a tyukoknak szórt ocsút.
- Megyek, megyek, csak od'-adom a jószágnak...
Bement a gyermekéhez, leült az ágya szélére és most már hárman nézték tehetetlenül a kis Jani halálos vergődését.
- Édes gyermekem, hát meghólsz?... Istenem, istenem, ezért hordtam, ezért szültem, hogy elvedd?... Meghólsz, Janikám?
Jani gyermekszeme révedten nézett az anyjára, értelmetlen jósággal azután a másik két asszonyra hullott a nézése. Meghal?... mi ez, hogy meghal?... valami újfajta játék talán?... Még halkabb, még halottabb volt a hangja.
- Vizecstét... ticsi vizecstét.
Szidiné meglökte az asszony könyökét.
- Hallottad, Erzsi, hogy a tisztelendő úr mit csinált a Tóth Jani Ferijével?
Bogyóné a vizescsuprot a gyermek szájához tartotta.
- Hallom, hallom, úgy kell a lingárnak, minek megy a templom tövébe piszkolni.
Szidiné ellenkezett.
- Na, de azért mégse kellett vóna lelökni a dombrul, összetörhetett vóna.
- Hát igaz... igaz.
Aratóné felkapta a fejét, mint aki nagy dologra ébred.
- Jó volna tán szólni a tisztelendő urnak, hadd imádkozna a gyermekért.
Szidiné értéssel bólintott.
- Jó vóna... csak nem tudom, mi lesz most a stóla... új ember még.
Janinak szemére ereszkedett a pillája, alul kiviláglott a szeme fehérje.
- Vizecstét... ticsi vizecstét.
- Csak nem lesz tán sok?
Aratóné felállt.
- Én elmegyek, szólok neki.
Magára maradt a két asszony.
- Így hótt meg tavaly őszön a Taréké is.
- Így.
- Koporsót a városból hoztak neki.
- Igen... ezüstöt.
- Koszorút is, papírosbúl.
- Nyóc holdon gazdálkodik Tar, mi csak hármon...
- Hisz' igaz, igaz...
Jani irtózatos halkan énekelni kezdett, szaggatottan, tépetten, mint a temető fái.
- Zöld ád... zöld ád... zöld levelecste.
Bogyóné magába rogyott az ágy szélén.
- Én jóságos Istenem, én jóságos Istenem.
-...nyitva van az arany tapu... átal...
Nehezen teltek a percek borzasztó ezt hallgatni, amikor az ártatlan gyermek dalba kezd a halál mesgyéjén.
Bakos lépett be a házba, mögötte jött Aratóné. A két asszony szótalanul állt fel, a pap a gyermekhez lépett. Aratóné melléje állt.
- Gondoltuk, hogy a templomban tetszene megimádkozni... hátha segít rajta.
A kis Jani deliriumos szemébe valami kis látás szökött, ahogy felnézett az idegen emberre. Bakos nézte a meggyötört kis embert, az arcát tapintotta, a melle hörgését hallgatta. Azután hirtelen, keményen, ridegen szólt rá az asszonyokra.
A három asszony egyszerre lépett közelebb és egyszerre kérdezte:
- Minek a'?
Bakos rájuk tekintett, szemében nagy szánakozás gyult ki feléjük. És parancs.
- Ne kérdezzék.
A három asszony mint három gép lendült a konyha felé. Hozták a vizet és a kendőt. Bakos pedig kikapta Janit a fullasztó dunna alól és hirtelenül, kiméletlenül a hideg kendőbe csavarta.
- Ne... ne - idétlenül jött ki a gyermekből a tiltakozás, a három asszony pedig babonázott némasággal meredt a papra. Szidiné szólalt meg.
- Minek még kínozni... úgyis meghól.
A másik kettő rábólintott.
Bakos nem figyelt rájuk, ott maradt a gyermek mellett, az ágya szélére ült és ha felforrósodott a ruha, újjal cserélte, hideggel. Hosszú, nehéz küzdelem volt ez a halállal, verejtékes lett bele a homloka.
Estére engedett a láz, a hörgés is csendesült, megnyugodott a gyermek. Mintha hálát és köszönést akarna küldeni a jóságért, Jani felnyitotta a szemét, Bakosra nézett, révedezőn, esetten. Azután a két pilla lecsukódott jó édes, megváltó nyugodt alvásra.
Bakos melléből hangosan szakadt fel a könnyülés, hatalmas teste kimeredt a szoba levegőjébe.
- Most már imádkozhatunk... a kegyes Istenhez.
A három asszony némult alázattal nézett fel a papra és úgy látták egyszerre, hogy az mindeneken felül nő, úgy látták, hogy a kis szoba mennyezete templommá tágul és a pap a mennyezetig ér benne. Felcsukló, örvendő zokogással hullottak térdre.
- Mi atyánk, ki a mennyekben vagy...
Kívül az udvaron hangosat csapódott a kapu a palánkhoz, rendes zörgéssel jött meg a szekér, rajta Bogyó Károly a nagyobbik fiával. Hátrahajtottak az udvar végibe, kiakasztották a lovakat, bekötötték az istállóba, szénát vetettek elébe. Bogyó Károly odaszólt a fiának.
- Nézd meg a disznót, van-é vize éccakára.
Miután így minden külső dologról gondoskodott, komótosan, lassú léptekkel indult a ház felé, hogy megtudja, mi lett ott reggel óta: él-e, vagy meghótt a gyermek.