Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / ·
Néhányan, akiknek a magyar vers szívünkügye volt, tudtuk azt és számontartattuk, hogy Karinthy, évek során át elszórva, egypár olyan verset írt meg, melyek a mai magyar költészet legjobb alkotásai közt is büszkén állnak; s úgy vártuk e könyv megjelenését, mint egy becses ajándék birtokbavételét a szerencsés megajándékozott. Most itt a könyv, huszonnégy vers s néhány (jelentéktelenebb) fordítás németből; a versek közt legalább nyolc-tíz fő-fő rangú, (amennyinél nem sokkal van több például Vajda Jánosnál sem); s együtt egy lirikus arcképe, akit csak most ismerünk meg igazán... S noha a verseket évek közei választják el egymástól, az arckép mégis töretlen, egységes és összeolvadó: mint egy szakadozott vonal rajza, melyből érdekes és határozott profil bontakozik ki.
Ez a profil, Karinthy lírai profilja, nem illeszkedik az újabb irodalmi köztudatunkban kialakult kissé romantikus költőideálhoz, melynek számára Ady arca adta meg az előképet. A költő maga legjobban tudatában van az ellentétnek, mely szellemi képét ettől a körülrajongott zseniarctól elválasztja; s könyvének első lapján szinte programszerűen énekli:
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél:
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse...
Valamennyien ismerjük a költőt, aki mindenkinél jobb vagy mindenkinél rosszabb, isten vagy sátán, «északfény és áloévirág», s akihez senki sem mérheti magát, mert az ő birodalma nem a logika és tudat országa, melyben mérések lehetségesek s
Karinthy költészete kétségkívül egészen más. Ez a költészet egy lucidus intellektus fehér fényében jár, s e fehér fénnyel világít be a mélységekbe és szakadékokba, a Tudattalannak sötét árkaiba, melyeknek partjain nő és sűrüsül a költői mondanivalók szeszélyes flórája. Mert ez az «intellektuális» poézis jól ismeri az ösztön logikátlan rejtelmeit s a szenvedélyek útvesztőit; ismeri, de harmóniába fogja, valami zenei megértés tiszta harmóniájába, mely észtisztelőbb korok régibb költészetének harmóniájával rokon.
Igen: ebben a nagyon friss s szinte azt mondanám:
Csakugyan, nem a színek és képek, hanem a gondolatok dominálnak itt. A szín logikátlan és esetleges; s Karinthy költészete mindig a
De ez a «muzsikáló matematikus» az élettel áll szemben, a saját életével, a konkrét élettel; s annak logikátlan anyagából kell testet adnia a Logika és Harmónia benneélő kategóriáinak. Különös helyzet ez s különös attitüdöt idéz, mely a gyermekéhez hasonlít, aki először veszi észre a világ érthetetlen furcsaságait:
Ez a logikai attitüd másrészt egyértelmű s együtt kell hogy járjon a valóságnak valami erkölcsi és kritikai látásával: az intellektus erkölcse és kritikája ez, mely az Igazság, a Logika nevében ítélkezik. A lirikus Karinthy nem tagadja meg a parodistát: a szent történeteket mindennapi eseménnyé, a költészetet prózává mezteleníti le, hogy stílus, szavak, távolság és vers-zene köpönyegei nélkül meglássa a köpönyegmögötti értéket, magot vagy ürességet. (Vacsora, Nihil.) Máskor újból fölveszi a zenei köpenyt, de már feszesen és méltóságteljesen, mint papi és bírói palástot:
A költő próféta-arcot ölt s a nagy páthosz magasságaiba emelkedik. (Mene Tekel.) Hangja mind ércesebb és hallhatóbb, komolysága egyre meggyőzőbb. De valami különös naiv és élénk komolyság ez, melyen mindvégig átlüktet a logika csillámos zenéje, amelyről beszéltünk, s átvillog a humorista kérdező szeme, átrémlik a gyermek csodálkozó arca.