Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · ZENEI FIGYELŐ
Még a Schubert-centennárium napjaiban történt: a Bécsben ünnepélyező német dalárdák egy része lerándult fővárosunkba, hogy kipróbálja a magyar vendégszeretetet. A Margitsziget, - fellobogózva és felzenekarozva, csakúgy nyüzsgött a dalosoktól. Akkor hallottam a háború óta először száz torokból először a «Wacht am Rhein»-t. És mondhatom: imponáló pillanat volt, mikor ezek az egészségtől és öntudattól szinte kicsattanó bővérű németek - akik előbb még ártatlan-kedélyesen koppantották söröskancsóikat az asztalhoz, - a zenekar első ütemére felálltak, nem ám úgy, ahogy mi, magyarok szoktunk. ünnepélyes lassúsággal felcihelődni helyünkről a Himnusz hangjaira, hanem mintegy parancsszóra, katonásan! - kidüllesztették mellkasukat, melyen csakúgy fityegett a sokféle Sängerbund-jelvény és kitüntetés, úgy álltak ott, mintha mindegyikük egy-egy hatalmas német tölgyet példázott volna. És ahogy néztem, hallgattam ezt a tölgyfa-kórust, szinte komolyan hinni kezdtem, hogy az egész világháborút nem Vilmos császár, nem is a keleti vasút, hanem.... a «Liedertafel» csinálta.
Annyi bizonyos: a háborúutáni idők államférfiai olyan respektussal kezelik a zene ügyét, mintha valóban a Liedertafel lett volna a zárt rendekben felvonuló hadseregek kelesztője. Különösen a karének «szociális» és «nemzetnevelő» hatása részesül megkülönböztetett figyelemben. A kórus: valóban eszményi mintája a sokoldalúan megosztott kollektív munkának, iskolája az önfegyelemnek, emelője az összetartás érzésének és egyúttal az egyéni felelősségérzetnek is; nem is csodálkozunk, hogy a művészetnek ezt a fajtáját elsőnek sorozzák be a társadalmi szervezettség és a nemzeti összetartozás leghasznosabb támaszai közé. - Azért nem kell mindjárt háborúra gondolnunk. Németországban, - ahol az «együtténeklés» kultúrhulláma ezidőszerint legmagasabbra csapkod, - beérik például a katonás béke ideáljával, vagy éppen az emberi élet legszellemibb közösségeinek eszményét csalogatják ki az elmult idők temetőjéből. Áhítattal emlegetik a XVII. és XVIII. század «Gemeindegesang»-ját, melynek közösségében olyan biztosan pihenhettek el a lelkek, mint Angelus Silesius bölcse az istenben. Emlegetik az antik kultúrák hatalmas egységét is, sőt vannak, akik még Rousseauban sem átallanak valami követésre méltó életigazságot találni, bár az a jámbor középkori alázat, mellyel a «természethez visszatérnek», kétségkivül kevéssé illik Rousseau szelleméhez. Ki merné militarizmussal gyanusítani például a «Freiluft-Schule» művészi szakosztálya zenei alosztályának énekmelléktanszakos, de azért természetesen «önkéntes» növendékeit, mikor kimennek az erdőkbe-mezőkre; hogy ott régi biciniumok és triciniumok éneklésével erősítsék tüdejüket és lelküket? Van-e felvilágosodottabb valami, mint a híres «Jugendbewegung» melyben az ének szintén igen előkelő szerepet játszik. Ha az ember veszi magának a fáradságot és átnézi a német vagy osztrák kultuszminisztérium legutóbbi reformját az iskolai ének- és zenetanítás terén, elámul azon a roppant körültekintésen és gondosságon, mellyel ezek a reformok az utolsó atomig kiaknázzák a zene- és mindenekelőtt az énekművészet szociális, nemzeti, fizikai, szellemi és tudjisten még hányféle előnyeit. Bizonyára sokan sóhajtoznak, látva ezt a roppant kultúrmunkát: hát igen, ez a német nép nem fog elpusztulni... Micsoda erő, micsoda akarat! Így aztán lehet produkálni! Itt nem veszik el szemernyi tehetség sem! Ilyen kultúrtelevényben gombamód teremthetnek a zsenik és akadálytalanul onthatják magukból a nagy alkotásokat...
Azonban csodálatos: a zseniket, meg a nagy alkotásokat hiába keressük. Ettől a megdöbbentő méretű kultúrális erőfeszítéstől mindent kérdezhetünk, csak azt nem, hogy mi nagyot és újat produkált. Kell, hogy valami hiba legyen ebben a mai zenei «Gemeindewesen»-ben, mely legfeljebb csak elénekelni tudja azt, amit háromszáz év előtti ideálja
Elég két hangversenyt emlékezetünkbe idézni. - Az egyik: Németország egyik legnagyobb énekegyesületének, a berlini «Lehrergesangverein»-nek hangversenye. Óriás, nemes tradició. Mögöttük a legnagyobb zenei mult: a német zene multja. Büszkék lehetnek ezek az énekesek és büszkék is. Ahogy felvonulnak a pódiumra, ahogy lesik és pontosan követik karmesterük intéseit, első gondolatom: micsoda szervezettség! Azután: énekelnek, egyik számot a másik után hallgatom, megilletődve, csodálkozva, de ha akarom, ha nem, mindig csak ezt a pompás szervezettséget csodálom. Műsoruk ugyancsak vegyes értékű. Ez azonban fel sem tűnik: ezek a katonás énekesek valahogy úgy szólaltatják meg a műveket, mintha azok csak azért íródtak volna, hogy ez a kórusorganizáció megszülethessen. Nem kórus-mivoltukat élvezik öncélúan, szenzuálisan, mint a kozák-karok, hanem énekkarságukban is a «szervezettséget»; élvezik? nem: ápolják, tartogatják., őrzik, mint a közösség erejét. De miért, mire való ez az erő? Maga az
Milyen más muzsika szólalt meg a másik koncerten! Gyermekek énekeltek, magyar gyermekek. Gyermekkórus Magyarországon? Ahol az egész karének-kultúra még gyermekcipőben jár? Ahol Lichtenherg Emil fáradhatatlan munkája nélkül, talán már azt is elfeledte volna a főváros, hogy Bachkantátákat, Händel oratóriumokat komponált? És ahol a vidéki város legfeljebb csak «dalárdázott» az üres levegőbe, minden belső vagy külső cél nélkül? Ahol az iskolában a legújabb időkig a «Szarvasbogár és a rózsa» bárgyú dallama járta? - Valóban, a Zeneakadémia pódiumára felvonuló kis emberkék nemigen büszkélkedhettek nemes tradiciókkal. A Wesselényi-utcai-polgári iskolából jöttek, tehát onnan, ahol valószinüleg nincs még «Jugendbewegung», sem «Freiluftbewegung». A fegyelem sem igen gyökerezhetik ott a legmodernebb kultúrformákban és énektanáruknak, Borus Endrének bizonyára nem egyszer kellett a karmesterpálcát nádpálcának használnia, míg hosszú, izzadságos munkával kótanélkül, taktusra tanította a kis nebulókat. - És ime: mikor felharsant az ének, ki gondolt akkor fegyelmezőmunkára, izzadságra! Micsoda friss fiatalság zengett itt «Jugendbewegung» nélkül, micsoda szabadság «Freiluftbewegung» nélkül! Szervezett egység? Mi csak azt érezzük, ahogyan egybefoglalja ezeket a szíveket a zene ritmusában az élet szívdobogásának örök üteme. A közönség tombolt és azt mondta: csoda. És jól mondta. Borus Endre csodát produkálhatott: mert mikor szervezett és fegyelmezett és vezényelt, csak egyetlen célja volt: maga a mű; s mert olyan művet tűzött célul maga elé, melyhez, ha lelkünket hozzákötjük, egy nagyobb szabadságban lesz részünk, melybe, ha belemerülünk, mélyebben látunk az életbe, mely nemzetet nevel, mert új igazságokat mutat meg, új értékeket tár fel nemzete lelkében, melyből tehát, ha erőt ád, szívet és tüdőt fejleszt, ha életet akar, mindjárt azt is kiolvashatjuk, hogy miért kell ez az élet, melynek miértje önmagában van: költészet, a zseni ajándéka.
Ez a megbecsülhetetlen ajándék:
Nem mesterkedés, nem számítás az ilyen kultúra felvirágoztatása, de azért ne feledjük: nagy, áldozatos munka. Dalos és közönség egyaránt kell, hogy szolgálatába álljon. Azonban a művészet munkája ez: minden talpalatnyi terület meghódítása után úgy érezzük, mintha nem is mi, hanem az élet természetes erői dolgoztak volna bennünk, mintha a nyereség magától hullott volna ölünkbe. Hiszen íme: alig hangzott el a Wesselényi-utcai fiúk énekének első tavaszi riadója, máris mintha maguktól nyílanának ki sorban egymásután az új magyar kóruskultúrának első virágai! És olyan talajból, mely eddig jóformán csak bogáncsot és kórót termett! Ezidén már
Tavaszi virágzás ez valóban, mely minden erejét Kodály szellemének napsugarából meríti. Milyen szomorú látvány mellette az az üvegház, melybe a «hivatalos» zenekultúra, felbuzdulva a német példán, szépen katonás glédába igyekszik belegyömöszölni a régi száraz kórókat! Milyen szomorúak azok a fellobogózott «dalosünnepélyek», melyeken Szabados Béla «Hisszekegy»-muzsikájának jegyében teremtgetik az «ungarische Einheit»-et!... «Der Dichter lächelt: das verschallt! Rings rauscht mein immergrüner Wald...»