Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 18. szám
Térdedről gurulva milyen messziről látlak már kis anyám!
- ahogy kiszaladtam féltő kezeidből, - mint nyögő gally, melynek
gyümölcsét kicsapja a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az
az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerités mellett
kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat.
Tiszta szemeiddel fürkésztem a föld s ég összegomolyodó véres
és néztem hátrálva a fellobbant veszélyt mely szívedig rezzent -
komor uccák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat
és a bujtogatás petroleumbaáztatott rossz-szagu csóváját
magam is sercegő, önemésztő lánggá, mint vad szerelemben,
Leestem, fölkeltem, megtöröltem kormos arcom átkozódva -
nem beszélek erről, szomorú szőléke, mit tehetnél már te,
igen, sokat sirtam... te az esti istállóban a fejőkén ültél?
tehén oldalához hajtva Máriával társalogtál messzi fiad érdekében?
mint olvasó-szemet huzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszin tőgyeket.
Minden hajnalban új-új alagutból léptem ki, tisztára
mosdottam a szelek friss lehelletében s törölköztem a nap édes kendőibe,
ilyenkor gyakran eszembe jutottál -
egy mosolyt láttam rándulni a nyugvó nap körül, mosolyodat,
a csillagok alatt aludtam s aludtam karokban, mint földben,
Nagy-nagy kerülővel megtértem most hozzád, látod ilyen lettem,
öledből szakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom,
nem feledhetem már amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló
ma még itt vagyok, ládd, apritom a fát, de estefelé ujból szimatolva
fejem kemény kék kötényedbe hajtom, - feledd el szegény,
Kit nagy magányodban, üres éjszakádban csillagnak fogantál,
s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szivta éhes szájjal:
csillapithatatlan szivvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken,
szomorúságával nem fér a világba -
szomorúságával s sűrű álmaival, melyeket gyötört testedből hallgatott.