Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Irodalmi figyelő
Remarque kortársai, mindazok, akikbe fiatalságuk érzékeny esztendei alatt úgy beleivódott a harctér emléke, akárcsak szerelmeiké: rég vágyódnak egy olyan könyv után, amely fel tudná idézni elporladt éveiket. Az ember idővel kegyelettel gondol életének legrosszabb szakaszaira is. Mi is szeretjük már a háborús emlékeinket. Ez összefér a militarizmus elvi gyűlöletével.
A háború azonban igen hálátlan formát és anyagot nyujt az írónak. Formában: véletlen rendben, lazán egymás mellé rakott epizódokat, anyagban: a képzeletet legjobban megragadó egyes ember karaktere és dolgai helyett - amelyek egy műben, ha ez a háború regénye akar lenni, nem lehetnek fontosak - a modern harctér különös élményeit. Valóban különösek: gondoljuk el, a háborús regényben nem lehet jelentősebb szerepe a szerelemnek, amelytől a legtöbb elbeszélő mű a feszültségét kapja; a harctér atmoszférája intenzív, de igen elemi, homályos, mert eddig még nem elemzett s alig is elemezhető érzésekből tevődik össze, lényünknek valami ősi, állati rétegében, ahol a test és a lélek még egészen szorosan összefügg. Harcteret járt ember azonnal megérzi, ha egy leírásban ez az atmoszféra nem stimmel. A legkönnyebben felismerhető és leggyakoribb baklövés, amit a tájékozatlanok elkövetnek, az, hogy állandóan rohamok közt, a félelem és a gyilkolási láz paroxizmusában rajzolják a katonát (l.
Írók számára, akik nem akarnak a háborúnak szolgálatot tenni, van a harctéri regénynek egy nagy problémája: a művészi ábrázolás, természeténél fogva, a legrútabb dolgokat is önkéntelenül széppé varázsolja; nem teszi-e vajjon vonzóvá a harcteret is? Egy példa: Leonid
De mily nehéz a testi érzéseket meglátni és szemléltetni, megfigyelni és emlékezni rájuk! Mennyivel folyékonyabban tudunk beszélni Einstein elméletéről, mint a félig vegetatív folyamatokról, amelyek különbségeit szinte képtelen észrevenni megfigyelésükben gyakorlatlan szemünk. Remarque árnyalatos, gazdag és érdekes tud lenni ezeknek az érzéseknek a rajzában. Nem áll meg azonban a testi élet területénél általában, hanem még tovább szűkítve a harctéri sajátságok körét: elsősorban a félelem érzéseivel foglalkozik. A félelem óráit, amelyek első pillantásra tagolatlanul elnyúló gyötrelemnek látszanak, ki tudja tölteni eszméletek sokaságával. Azok a lapok, amelyekben ütközeteket ír le, nagy megjelenítő erejűek, a könyv legéletteljesebb részei. S persze a legérdekfeszítőbbek is: hiszen mi izgalmasabb egy halálveszedelemben forgó ember látványánál? De Remarque a félelem rajzában is megmarad az egészséges ember mérsékelt méreteinél. Csak egy is elhajlás a kísérteties, romantikus nagy rémület felé, - s a harctér már képzelet-izgatóvá és esztétikai hatásúvá lett volna.
Vannak emberek, akik mihelyt egy mű kedvez az általuk képviselt törekvéseknek, ezt a művet azonnal a magukénak érzik, s mert az övék, mindjárt remekműnek is tartják. Durva és önző emberek ezek. Nem tudom, nem esnénk-e az ő hibájukba, ha Remarque könyvét kelleténél nagyobb elragadtatással és fentartás nélkül üdvözölnők. Ez a könyv csak igen-igen kis részét bányássza ki a háború anyagában rejlő lehetőségeknek. Vet ugyan egy-egy futó pillantást a bajtársi érzésre (erre legtöbbet), a kórházra, a szabadságos katona hangulataira, a Hinterland alakjaira, de ezek a pillantások igazán nagyon futók s amellett kimarad az író tekintetéből a katona viszonya az ellenséghez és a feljebbvalóihoz, nem nyugtalanítják a parancsolás és a kiszolgáltatottság titkai, nem ismeri a győzelmes előnyomulás örömeit, a visszavonulás és összeomlás riadalmát, a nagy marsokat, nem meri megfesteni a csendes hosszú állóharc egyhangú végtelenségét, amely, igaz, nem fogható össze egy-egy kerek érdekes epizódba s csak az esőcseppek szakadatlan hullásához hasonló technikával volna ábrázolható, de amely nélkül a modern háborúnak hiányos, sőt hamis a képe, meglepően kevés ember is látott, s bár kellő elevenségű portrékat fest mindegyikről, egyiknek rajzában sem kap meg nagyobb finomsággal vagy mélységgel, (minthacsak a testi érzések megfigyelésében való ereje a magasabb pszichológiában való közepességét kompenzálná). Tehetséges, pontos, igaz könyv, tehetetlen dühvel fogják vicsorítani rá a fogukat azok, akiket kellemetlenül érint kedvenc háborújuk hű leírása, érdekes, jó és hasznos könyv, talán minden elődjénél jobb úton a harctér valóságának megragadása felé: de még mindig nem a Háború Regénye.