Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám
A sírját a farkasréti temetőben rég benőtte volna a dudva, ha nemes barátnői kéz nem ültetne reá virágot. Könyveinek nagyobb része rég eltünt a könyvpiacról s csak nehezen tudja megszerezni, antiquáriusok útján, az érdeklődő. Mi néhányan, akik mint írót megbecsültük és mint embert szerettük, emlegetjük gyakran, az iskolai könyvekben néhány rideg szót tanulnak róla gyermekeink, - egyébként mintha sohase lett volna. Egy keserű életnek keserű utóhangja, ha Kaffka Margitról megemlékezünk. Mikor a
A legrosszabbkor halt meg, akkor, mikor élete kezdett jobbra fordulni és szívébe belépett valami, amit addig sohasem ismert: a megelégedett nyugalom. Lehetetlen vissza nem emlékezni az utolsó beszélgetésre, amit vele folytattam. Halála előtt pontosan egy héttel, halálos megbetegedése előtt tizenkét órával voltam nála, utolsó látogatója a Naphegy-utcai kis lakásban. Nagyon nyugodtan, melegen beszélgetett, közben vidéki magyar háziasszony módjára kínálgatott hideg hússal, töltögette a bort poharamba és kocingatott velem. Jókedvű volt, megelégedett. Arról beszélt, hogy most végre kezd nyugvópontra jutni az élete. Fiatal férjével boldog egyetértésben élt, nagyon szerették egymást, a háborúnak, melytől nála jobban nem iszonyodott senki, vége volt, nem kellett többé attól irtóznia, hogy visszaviszik a harctérre a férjét, nem kellett többé arra gondolnia, ami odakünn a lövészárkokban történik. Úgy érezte, most már kezdik érdeme szerint megbecsülni, könyveit olvasta a közönség, voltak lapjai, melyek örömmel közölték minden írását, anyagi gondjai - milyen keserves anyagi gondjai voltak azelőtt - csillapodtak, legalább a szerény polgári megélhetés biztosítva volt számára. Első házasságából származó Laci kisfiát magánál tarthatta és gondoskodhatott neveléséről. Harmincnyolc éves volt, erejének teljében, testileg-lelkileg egészségesnek érezte magát. Tele volt tervvel, munkakedvvel. Sokat és érdekeseket beszélt egy tervezett regénytervéről, - Josephus Flaviusról szólt volna ez a regény, már vagy két éve foglalkozott vele, sok történelmi és archaeológiai tanulmányt csinált hozzá, jegyzetei halomra gyűltek s már a legközelebbi időben hozzá akart fogni az írásához. A regény már jóformán készen volt termékeny agyában. Voltak más tervei is, messze évekre kiterjedők. Úgy éreztem magamat ezen az estén ő nála, mint egy kis nyugodt szigeten, a háborús katasztrófa, az ország szétszaggatása, a forradalom és a spanyolbetegség szennyes hullámcsapkodása közben. Jóleső, csillapodott érzéssel, nagy barátság örömével a szívemben jöttem el tőle. Attól, hogy Lacika beszélgetésünk közben fejfájásról panaszkodott és le kellett fektetni, nem jutott eszembe megijedni. Másnap délután találkoztam Balázs Bélával s megrettenve hallottam tőle, hogy Margit is, a kis fiú is megbetegedtek spanyolbetegségben s el kellett őket vinni a klinikára.
Ez az este minduntalan az eszembe jut és szomorúvá tesz. Úgy érzem, Kaffka Margit iránt hálátlanok vagyunk mi mind, akik közel álltunk hozzá s az egész nemzedék, mely elmulasztotta, hogy közel állhasson hozzá. Kellett volna valamit csinálni legalább emlékének fentartásáért. Hogy mit csinálhattunk volna, eszközök nélkül, - ellenséges indulatú közéleti atmoszférában, ránk súlyosodó gondok és bajok közepett, azt nem tudom. A tehetetlenség érzése a mulasztás érzésének képét ölti fel bennem. De az az érzésem is van, hogy a magyar irodalom és közönség nem érdemelte meg Kaffka Margitot. Ma sincs tiszta tudatában annak, hogy mit nyert életével és mit vesztett halálával.
Voltak életének örömei. Tudta élvezni az írótársak, köztük a legkitünőbbek megbecsülését, azt a megértést, melyet tehetsége és írása iránt éreztünk. Tudott vidám lenni jóbarátok társaságában. Nagyon hálás tudott lenni a baráti érzésért, melyet néhányunk részéről tapasztalt. De rettenetes küzdelem volt az élete. Hogy milyen lehetett kislánykora, azt elképzelheti, aki olvasta a
Példátlan munkabírás volt benne. Csak el kell gondolni: a Márvány-utcában lakott, Buda legszélén, minden reggel hét órakor a villamoson ült s majd egy órai kocsikázás után, nyolc órára az Angyalföldön kellett lennie, délig tanítania a polgári iskolában a nehezen fegyelmezhető proletárgyermekeket, délben megint egy egy órai villamosozással haza, gondoskodni a maga és kisfia ebédjéről, a lakásról s minden más háziasszonyi teendőről. És ezalatt írta a
1918 december elsején délután az Akadémiában tartottuk a Vörösmarty-akadémia alakuló ülését. Már együtt voltunk mind, mikor közénk lépett Hatvany Lajos, magából kikelve, sápadtan és felindult hangon közölte velünk: most kaptam a hírt, hogy Kaffka Margit meghalt. Az ember életében ritkán adódik alkalom, hogy egy pillanat tragikus súlyát teljesen átérezze. Kaffka Margit halálhírét hallani e pillanatok egyike volt.