Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Egy pillanatig sem hiszi senki, hogy ez a Mary Dugan, a szentimentális félvilági nő ölte meg kitartóját, a gazdag Reecet. Már amint belép a szinpadra, puha, szerény, alázatos mozdulattal, mindenki tisztában van vele, hogy hiába szól ellene az ügyész minden bizonyítéka, egyetlen mentő körülmény nélkül, - mégse lehet gyilkos. Különben nem is játszatnák a szerepét
A cselekmény most már nem arra a kérdésre van felépítve, hogy mikép alakul a szereplők sorsa, karakterükkel, gondolataikkal és cselekvésükkel való kapcsolatában, hanem arra, hogy milyen bizonyítékokat tud a fiatal ügyvéd találni nővére ártatlansága és az igazi bűnösök bűne mellett s hogy tudja ezeket a bizonyítékokat prezentálni. Ezzel el van ejtve a tulajdonképeni dráma, amely mindig az emberi sors és jellem kapcsolataiból fejti ki a cselekvényt - s a darab a szereplőktől független külső események fonalán halad. Az alakok fel vannak mentve az alól, hogy kitárják lelküket s emberi hangon szóljanak - szerepek maradhatnak. Rendkívül megkönnyíti ezzel feladatát a szerző. Nem kell mást tennie, mint a bűnügyi regény és drámaírás kifejlett technikáját alkalmazni.
Alkalmazza is. Számtalan darabban láttunk már törvényszéki tárgyalást s a tapasztalat az, hogy ennek, ha csak kissé ügyesen van szinpadra hozva, mindig van hatása. Tehát ez a hatásosnak bizonyult fogás itt most ki van terjesztve: az egész darab elejétől végig törvényszéki tárgyalás, melyet kétszeri felfüggesztéssel csinálnak végig. Továbbá: az ilyen szinpadi törvényszéki tárgyalásoknak megvan már a kialakult módszere. Az elnök passzív objektivitásban marad, az ügyész a gyanakvó ember, a védőt valamiféle személyes szenvedély fűti az üldözött ártatlanság védelmében, a tanuk mind furcsa genre-alakok s a mulatságos elemet adják a komor jelenetekhez stb. Ezeket a szinte kötelező rekvizitumokat lelkiismeretes pontossággal alkalmazza a
Nem lehet azért azt mondani, hogy minden psychológia nélkül van csinálva a darab. A nézőtér psychológiáját jól érti az amerikai szerző. Jól tudja felkelteni az emberek kíváncsiságát a dolgok további folyását illetőleg. Kívánják, hogy valami - a vádlott felmentése és a bűnösök lesujtása - megtörténjen, tudják, hogy meg is fog történni, amint lépésről lépésre közeledik a dolog a kibontakozás felé, egyre izgatottabbak lesznek, egyre türelmetlenebbül várják a végét, egyre könnyebben elhisznek és elfogadnak minden bizonyítékot, ami kívánságuk irányába esik s a végén örvendezve fogadják azt, amiről úgyis tudták, hogy be fog következni. Közben egyszer sem kellett gondolkodóba esniök, egyetlen pont nem maradt homályban s a szerző nem bosszantotta őket semmi eredeti kitalálással, megmaradt a jól bevált, meghitt rekvizitumok mellett. Jellemző rá, hogy amit mint nagy technikai újítást hozott a darabba: hogy a szinpad kezdettől végig nyitva van, járnak-kelnek rajta, hogy a közönség quasi az esküdtszék szerepét játssza, - az hatástalan marad. Alig venni észre.
Ezt a darabot egy technika írta, nem egy író. Bayard Veiller nagyon zárkózott valaki lehet, önmagából nem ad a darabba semmit, sem gondolataiból a világ dolgait illetőleg, sem érzéseiből. Olyan, mint egy fogalom, - a bűnügyi regény új drámaíró-fogalma. Sokan Amerikától várják a modern dráma megújulását, de Mr. Veiller ezt a várakozást aligha fogja kielégíteni. Amit tud, azt legalább is olyan jól tudja az európai szinházi irodalom, még technika dolgában is.
A