Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · ESZMECSERE
A középkori ember számára csakúgy vitális fontossága volt annak, hogy vajjon Trientben vagy Constanzban, vagy Wormsban mit határoznak a túlvilágról, vajjon elfogadják-e az átlényegülés elméletét vagy sem, vajjon a szentháromságot veszik alapul, vagy az egységet; mint ahogy a mai ember számára égetően és életprogrammja szempontjából is fontos, hogy a parlamentben vagy a népszövetségi gyűlésen megszavazzák-e, mit tudom, a vámuniót vagy akár leszerelést. Az a bizonyos "i“ betű a
Ezerötszázharmincegyben, mikor arról kellett dönteni, hogy elfogadják-e vagy sem a protestantizmus felfogását - bár ez a felfogás ilyen látszólag transzcendens kérdésekkel foglalkozott "csak“, mint például Krisztus emberi és isteni természete, a túlvilág értelmezése stb. - a zsinat hatalmas képviselőinek módjában volt igen jól megsejteni azokat a háborúkat és katasztrofális változásokat, amik protestantizmus és katolicizmus küzdelmében, országok múlásával és születésével igazolták utóbb, hogy a wormsi birodalmi gyűlésen igen nagy és életbevágó dolgokról volt szó, mikor arról volt szó, hogy egy szín alatt vagy két szín alatt szolgáltassék fel az Úrvacsora templomi szertartásokon.
Ma a hatalom nem a lélek dolgával foglalkozó emberek kezében van, mint valamikor. Ha a világ mostani papjai, írók és tudósok és gondolkodók, a szellemi arisztokrácia képviselői volnának a miniszterek és elnökök és királyok is egyszemélyben, (mint ahogy illenék egy céltudatos, jövőjét logikusan látó és akaró társadalomhoz és emberiséghez) a londoni ankét fontossága bizonyára hívebben fejezné ki a feldobott kérdés jelentőségét. Végre is, ha meggondoljuk (de hiszen éppen erről van szó!) az a kérdés, hogy van-e túlvilági élet vagy nincsen, nem egészen lényegtelen abból a szempontból, hogyan viselkedjem, hogy éljek, mit tegyek, mihez tartsam magam ebben a világoninneni életemben.
A kérdésnek
No de hát erről szó sem lehet.
S miután erről nem lehet szó, a londoni ankétból is az jött ki, aminek ilyen körülmények között ki kellett jönnie. Végiggondolt, végigérzett, komoly és ihletett, a kor lelkének megfelelő új látni-akarás, mindent újra és előlről felrázó és megrázó szemléletalkotás, vallásalkotás helyett ez a modern Trient vízfejű csecsemők gondolatvilágát szülte világra - összekeverve régi, üres, frázissá rongyosodott kozmogóniák rothadó trágyáját néhány modernnek csúfolt "tudományos“ bárgyúság cafrangjával, leöntve a kotyvalékot, javasasszonyoktól kölcsönkért kabalákkal, békamájjal és cinegehájjal.
De hiszen ez nagyon természetes. Miután mindegyik "gondolkodó“ igen jól tudta, hogy a túlvilági élet kérdésében való véleménye igazán nem fogja megváltoztatni a világot - hogy másnap a villamosok éppenúgy fognak járni és a Journal Amusant-t éppenúgy százezerszer annyi ember fogja olvasni, mint Einstein felfedezését, akár van túlvilág, akár nincs - igazán kár lett volna túlságosan megerőltetni a kobakot. A kitünő és szellemes Chesterton (egyébként komoly és ihletett feszegetője a nagy kérdésnek) igen mulatságosan bizonyítja be, a szerencsétlen ankét tanulságaképpen, hogy korunk az emberi gondolkodás végvonaglásának kora: hogy soha nem volt még kor, beleszámítva az ősidőket is, amikor ennyi ostobaságot és sületlenséget válaszoltak volna a feltett kérdésre: a vizsgán tökéletesen és reménytelenül megbukott mindenki, még pótvizsgára való anyag se jelentkezett.
Magam csodálkozni csak azon csodálkozom, hogy Chesterton ezen csodálkozik. A magyarázat ugyanis igen egyszerű. A gondolat azért haldoklik ebben a világban, azért nem gondolkodnak az emberek, mert ma
Az alkimisták korában bujkálni kellett a Tudománynak a vallásos Gondolat elől, - akkor a vallás uralkodott. Ma a gondolat árvult el, - érthető, hogy ami megmaradt belőle, olyan naiv és ügyefogyott, mint az exakt tudomány szemszögéből az alkimisták tégelyei és lombikjai és kotyvalékai voltak valamikor.
*
Mégis, ha már így felködlött előttem, a londoni ankét alkalmából,
A londoni lapok nagy példányszámban jelennek meg, a Földkerekség mindegyik pontján olvashatja aki akarja, mint vélekedik az, akinek véleményére, az angol önérzet szerint, kíváncsi lehet a világ.
Magyar író vagyok.
Az angol önérzetnek nem igen jutna eszébe, hogy egy magyar író véleményére is lehet valaki kíváncsi.
Kérdezetlenül jelentkezem hát, hogy én is elmondjam véleményemet - nem Új Biblia, Legújabb Testamentum, a kérdéshez méltó mű formájában. Korszerüen csak - gondolat-alkimista módjára, néhány rövid jegyzetben.