Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · Kosztolányi Dezső: ALFA
Nyilvánvaló volt, hogy itt tenni kellett valamit, mert ez így nem maradhatott tovább.
Egyszer, hogy az ablak előtt haladt el, megállott.
- Mérges kutya, - mondta a cselédnek.
- Tessék? - kérdezte a lány, mert a kutyaugatástól egy szót sem értett.
- Mérges kutya, - ismételte, kiabálva.
- Nem is mérges ez, - szólt a cseléd a vállát vonogatva. - Nem ugat meg senkit. Még a kéményseprőt se. Nem tudom, mi lelte.
- No majd összebarátkozunk, - biztatta a gyorsíró, magát és a kutyát. - Ugye, Alfa?
Feketéje mellől hozott egy kockacukrot. Odavetette a konyha kőpadlójára.
A kutya annál inkább üvöltött és hozzá se nyúlt.
- Nem szereti? - csodálkozott Pohli.
- Dehogyisnem - felelt a cseléd -, majd megbolondul érte. De most nem kell neki.
- Haragszol rám, kutyuka? - becézte Pohli, idétlen édeskedéssel. - No mondd, miért haragszol rám, kutyinkó?
- Talán a nagyságos úr kalapja miatt. Tessék levenni.
Pohli engedett a tanácsnak. Levette kalapját, mintha köszönne a kutyának.
De amint ott állt előtte hajadonfőtt, zuzmarás hajával, sárgabőrű, kis horpadt koponyájával, ahogy a jó Isten megteremtette őt, Alfa mintha most ismerné föl, mintha csak most látná, hogy voltakép kivel van dolga, oly veszetten ordított, hogy Pohli visszatorpant. A kutya kitátotta száját, melyet hegyes, fehér fogak sövényeztek s ebből a piros, eleven lyukból, haragja e tüzes kráteréből okádta rá, nyálas, szikrázó dühét. Félelmetes volt.
A gyorsíró egy darabig nézte, majd a botránytól tartva beiszkolt lakásába.